AZ IKRES ÉLET 5+1 CSODÁJA
Emma és Izabel a 26. hétre születtek, és egyikük sem érte el az egy kilót. Édesanyjukkal 72 napot töltöttek kórházban, amit Linda egy csodálatos cikkben meg is írt nekünk két évvel ezelőtt (ITT tudod elolvasni, és szerintünk ne hagyd ki!). Sok-sok (sok!) álmatlan éjszaka után pedig most eljött az idő, hogy a lányok óvodába menjenek. Ennek örömére az anyukájuk összeírta közös ikres életük legnagyobb csodáit. Rohr Linda írása.
Amióta az eszemet tudom, minden évben vártam az őszt, jelesül szeptember elsejét, amikor az óvodák és iskolák megnyitják kapuikat, és véget ér a nyár. Sosem felejtem el, hogy az óvodai évek idején hogyan próbáltunk a Föld túl oldalára leásni a homokozón át, hogyan fogdostunk legyeket házi kedvencnek marokszám, és hogyan festettük a „sárgavirág” szárával körmeinket keserűre.
Az elmúlt három évben, amióta Emma és Izabel megszülettek, nekünk elmaradt a tanévkezdés.
Napirendet tartottunk és borítottunk, egészségeset etettünk, altattunk, fogzottak kínkeservesen, miközben megtanultak kúszni, mászni, járni, ugrálni, táncolni, beszélni és énekelni. Duplán.
Idén azonban eljött az idő. Az ikrek óvodába mennek!
Ikres szülőnek lenni egészen különleges élethelyzet, sőt életstílus.
Itt tényleg nincsenek nappalok, nincsenek éjszakák, minden forintnak helye van, minden romantikus párkapcsolati pillanat lopott, és nyaralni is csak azért megyünk, hogy utána jobban meg tudjuk becsülni az otthon nyugalmát. Ám a nehézségek ellenére az ember egy olyan különleges kapcsolat megfigyelője lehet, amiért mindez nem áldozat.
Ezért most, hogy a lányok szeptemberben óvodába mennek, megosztom veletek az első három évünk során átélt ikres csodákat:
1. Az ikerbiztonság
Az első vagy második otthon töltött napon, mikor egy ágyba tettük őket, megfogták egymás kezét. Nem tudatosan, tudattalanul... vagy inkább tudatalattian. Végtelenül természetesen, két picike mancs, hihetetlenül apró ujjacskákkal... egymásba fonódva. Az atmoszférában érezni lehetett: „most minden rendben van”. Az első ilyen pillanatot sok-sok hasonló követte. Amikor először húzták egymás fülét, mert azt hitték, az a saját testük folytatása. És amikor először jöttek rá, hogy ketten vannak, és nem egymás részei, akkor kiült az arcukra az a bizonyos „egyszer az életben történik ilyen, mégis időtlen” ösztönös öröm.
Amióta ki tudják magukat fejezni, nincs olyan, hogy csak maguknak kérjenek játékot vagy enni- és innivalót, a másikra is mindig gondolnak, alkalomadtán pedig egyenesen csak a testvérük számára kérnek.
Ha nincsenek egy helyiségben, 32 másodperc múlva elkezdenek hiányozni egymásnak. Időnként pedig úgy gondoskodnak a másikról, mint anya a gyermekéről: etetik, takargatják, simogatják, vigasztalják egymást. Ez az egymás számára nyújtott biztonságérzet mára egészen odáig fajult, hogy vannak olyan nyűgös napok, amikor csak anya jó, vannak, amikor csak apa... és olyanok is, amikor csak az ikertesó.
2. Az információ áramlása
Az ikrek mindent később csinálnak, ez az aranyszabály. Legalábbis mozgásfejlődés terén, legalábbis az orvosok szerint. Külső szemlélő szempontjából még akár igaznak is tűnhet ez az állítás, hiszen az ikerbiztonság miatt kevésbé motiváltak az ikrek arra, hogy minél hamarabb a tettek mezejére lépjenek. Én azonban ikres anyukaként úgy látom, hogy teljesen máshogy fejlődik az életük és az énjük, csupán azért, mert mindig ketten vannak, mindig van kivel megosztani az életet, és van kivel közösen feldolgozni azt a rengeteg információt, ami éri őket. Illetve van egy olyan megérzésem, hogy egy közös felhőbe mentenek le mindent. Megmagyarázhatatlan, és egyben csodálatos, hogy bármi, amit az egyik lát vagy hall, azt mind a kettő tudja. Anélkül, hogy látszólag kommunikáltak volna egymással. Sőt: azt is érzik, ha a másiknak fáj valami, és az hol és mennyire fáj. Valamint két pillanattal az ikertestvérük ébredése előtt jelentik, hogy: felébredt!
A beszédfejlődésük valóban hosszúra nyúlt, mivel sokáig csak a saját ikernyelvüket használták. Volt olyan, hogy „ikerül” hosszan, gesztikulálva, hangosan kacagva magyaráztak egymásnak, amiből természetesen mi semmit sem értettünk, csak tátott szájjal figyeltük. Most már magyarul beszélnek. Így ha külön töltenek tőlünk egy napot, azt szépen el tudják mesélni. Na, nem a sajátjukat, csakis egymásét!
3. Ikrek és a tükör
Talán a legviccesebb egypetéjű ikerjelenség egy-kétéves korban a tükörrel való találkozás. Ha megpillantják a tükörképüket, a másik nevét kezdik sikongatni. Boltban, utcán a kirakatokban, otthon... Amikor pedig ketten egyszerre néznek tükörbe, az annyira érthetetlen számukra, hogy csak kacagással tudják feloldani a helyzetet.
4. A különleges a normális
A számukra ésszerűtlen jelenségeknél maradva, azt sem értik, hogy milyen az, ha valakinek nincs tesója. Kétévesen a játszótéren leplezetlenül csodálkoztak rá mindenkire, aki egykeként homokozott... vagy a nagyijával ült fel a libikókára. Mostanában pedig – a családfáról beszélgetve – kiderült egy nagy titok: hogy egyes nagyszülőknek nincs testvérük. Rémülettel vegyes szomorúság ült ki az arcukra, és alkalomadtán azóta is rákérdeznek a nagyszülőknél, hogy ez még mindig így van-e. Alig várom, miként reagálnak majd arra, amikor rájönnek, hogy nem mindenki iker, aki testvér...
5. Egyforma, mint két tojás, mégis teljesen különböző? Mi az?
Sokan csodálkoznak rá, hogyan tudom őket megkülönböztetni, hiszen annyira egyformák! A válasz egyszerű. Két teljesen különböző karakterről van szó, csupán külsőre hasonlítanak. A jellemük még csak nem is egymás ellentetje vagy komplementere. Úgy különböznek, mint bárki más, mint két testvér, két barát vagy két idegen. Összehasonlíthatatlanul. Vagyis úgy tudom őket megkülönböztetni, ahogy az utcán sétálva hátulról és messziről is felismerem barátaimat mozdulataik, járásuk, kisugárzásuk vagy sármjuk alapján.
Azért vannak olyan helyzetek, amikor még én is összezavarodom. Általában akkor, amikor a hét alapérzelem közül kiül az egyik az arcukra, amikor zsigeri a mimikájuk. Például, ha épp alaposan tépik egymást, néha-néha ezzel a felkiáltással kezdődik az anyai helyreigazítás: „– Hé, állj! Hagyod abba! Melyik vagy?!”
+1 Az ikres hiszti
Az abszurd netovábbja, és épp ezért maga a csoda! Az élet olyan fantasztikus sava és borsa, amiben nem tehet jót a szülő. Vegyünk például egy banánt! Az egyik gyermek szomszédokat összeterelő hangerejű hisztit vág le azért, hogy beleharaphasson. Mikor megkapja, amit szeretne, akkor a másik a földre veti magát, és azonnal végtelen könnyzáport ereszt az anyja fejére, mert a banán immár hiányos!!!
A sort a végtelenségig folytathatnám. Milliónyi ikres pillanat maradt meg az elmúlt három évből. Se vége, se hossza nem lenne, ha mindegyiket papírra vetném. Ahogy így sorban eszembe jutnak, egyre inkább megnyugszom, és nem aggódom az óvoda miatt, hiszen ők ott lesznek egymásnak. Mindig, minden körülmények között.
A cikk forrása: wmn.hu
Szöveg és fotók: Rohr Linda
Rohr Linda, 2017. november 12.