Abbahagytam a bocsánatkérést a 2 éves gyermekem hisztijei miatt - és neked is ezt kellene tenned

Jött, látott, győzött…

Az én kisbabám már nem totyogott és nem volt félénk. A kétéves kisfiam most már mászott, futott, ugrált, sikoltozott (hozzáteszem, nagyon hangosan), és mindenre NEM-et mondott. Most már egy bébi aligátorral kellett megküzdenem, miközben pelenkát cseréltem és egy kétéves gyerekkel tárgyaltam, ami mindenről szólt. És így kezdődött: a szörnyűséges két szakasz, amiről olvastam és rettegtem, fejvesztve jött be.

A válasz előtt, kell egy pontos „miért”

Gyorsan utánanéztem a dolgoknak és ilyen kereső „szavakkal” igyekeztem választ találni a kételyeimre: - "normális-e, hogy a kétévesem az egyik pillanatban boldogan viselkedik, a másikban pedig dühösen", "Hogyan nyugtassak meg egy dühös kétévest", "Csak úgy adjam be a derekam", és végül "Segítség!". Ha megmutathatnám a Google-keresési előzményeimet az átmenet alatt, akkor pár órára lenne szükséged, hogy elolvasd. De mindezek után a kimerítő kutatás után egy következtetésre jutottam: Abba kellett hagynom a bocsánatkérést a kétéves gyermekem nagy energiája és hisztijei miatt, és íme, a miért.

Úgy tűnik, a nagy energia, a dacos viselkedés, a frusztráció és a hiszti intenzitása mind-mind teljesen normális viselkedés a kétéves gyerekeknél. Életüknek ebben az időszakában bármennyire is megkérdőjelezzük, hogy mit csinálunk rosszul szülőként, és miért nem hallgatnak ránk a gyerekeink, ennek semmi köze hozzánk és a nevelési stílusunkhoz. Ezt fontos letisztáznunk magunkban.

Egyszerűen így alakult…és normális

A gyerekek rengeteget fejlődnek ebben az időszakban, és a hallgatási készségeket is megtanulják - de időbe telik, amíg az agyuk ténylegesen fizikailag is képes erre. Ezzel a kutatással a kezemben és néhány tippel, hogyan segíthetek a gyermekemnek megbirkózni vele, magabiztosabbnak éreztem magam, hogy ne kérjek bocsánatot minden alkalommal, amikor a fiam véletlenszerűen sikítozik a bolt közepén, vagy hisztizik a Target folyosóin. Bármennyire is szégyelltem magam és sírni akartam, tudtam, hogy a kétéves gyermekem csak ... kétéves.

Félek, hogy megcímkéznek

Szülőként mindig gyorsan bocsánatot kérünk azért, amit a gyerekeink tesznek, és néha magunkat hibáztatjuk azért, ahogyan viselkednek. Én tudom, hogy én is így tettem. Olyan könnyű úgy érezni, hogy elítélnek, vagy hogy rossz anyaként címkéznek fel azonban a ezek a kicsik csak normális kisgyerekek, akik normális fejlődési dolgokat csinálnak, és bárki, akinek volt már kétéves gyereke, megértheti ezt. Persze ezzel nem egyenértékű az, hogy  megbocsátom a rossz viselkedést, mert sok más tényező is közrejátszik, például az életkoruk, de kétévesen nem hiszem, hogy a gyermekem tönkre akarja tenni az életemet, és fel akar idegesíteni azzal, hogy nem figyel rám. Egyszerűen csak sok impulzus éri, amik elterelik rólam a fókuszt. Épp a világ meg-, kitapasztalását éli, nem lehetek annyira önző, hogy minden esetben a fiam, lányom életében magamat priorizáljam.

Lehet, a szülőnek nehezebbek az első lépések?

Ez az első néhány év a gyerekeink első leckéje, hogy hogyan reagáljanak az életre. A fiam még mindig csak egy kisbaba, akinek nincs fizikai kontrollja az érzelmei felett - és az, ahogyan ezeket a nagy érzéseket kezeli, néha kicsúszik az irányításom alól. Annyira kiváltó számomra, amikor a szülői oldalakon olyan kommenteket látok, amelyek azt mondják, hogy "Nos, kudarcot vallottál anyaként, mert az egyéves gyerekednek jobban kellene tudnia, hogy nem szabadna ilyet tennie.". Minden alkalommal zavarba jövök, amikor a társadalom azt gondolja, hogy a babáknak tudniuk kellene, hogy abba kell hagyniuk a sírást, a hisztit és meg kell tanulniuk parancsra aludni. Ha a szülői munka ilyen egyszerű lenne, nem panaszkodnánk mindannyian, hogy milyen nehéz.

Nagyszerűen csinálod!

Azt tanácsolom neked a lehető legjobb szívvel, aki ezt olvassa, hogy legközelebb, amikor egy olyan szülőt látsz, aki egy kétéves gyerekkel küzd, aki hisztizik, sikítozik vagy nem figyel, ne ítélkezz, csak támogasd őket egy mosollyal vagy akár egy "Nagyszerűen csinálod!" mondattal. Mert tudod mit? A gyermek viselkedése semmit sem mond a szülői magatartásukról.

Felnőttként sem mindig sikerül…

Ne kérjünk többé bocsánatot a gyerekeinkért, akik csak a koruknak megfelelően viselkednek. Nem várhatjuk el a gyerekeinktől, hogy viselkedjenek és uralkodjanak az érzelmeiken, amikor - legyünk őszinték - sok felnőtt még erre sem képes. Olyan nagy nyomást helyezünk a gyerekekre és a szülőkre, ami csak még nehezebbé teszi a gyermeki és szülői létet. Hagyjuk abba, hogy bocsánatot kérjünk kisgyermekeink viselkedése miatt, és helyette támogassuk egymást ebben.