A Te történeted: Könnyebb 3 kicsivel, mint két kicsivel terhesen

Három év telt el, s míg akkor még a februári lombikra készültünk, ma már mindez családi történelem. Voltak vicces és nehéz időszakok is azóta, de mindent könnyebb átvészelni, ha van egy-két-három mosolygós szempár mellettünk. De nem csigázlak tovább, csapjunk a közepébe!

2012 februárjában ismét gyakori látogatói lettünk a Kaáli intézetnek. A többes szám valóban indokolt, hiszen az egyéves Szaffi – jobb híján – minden alkalommal jött velem. Emlékezetes dolog mellkasomon ugráló gyerekkel feküdni a nőgyógyászati vizsgálóasztalon hüvelyi ultrahangozás közben, heti 2-3 alkalommal.

Persze most se ment semmi se simán. Hormonháztartásom tovább romlott, pajzsmirigy problémáim lettek, már tripla adagot szúrtam, de mégis le akarták állítani. NEM! Márpedig én novemberben szülni fogok és pont.

Szaffi

Punkció napjára 39 fokos lázam lett, az Embrió Transfert (ET) a jól ismert fosós-hányós vírussal csináltam végig, majd egy hétre befeküdtem Szaffival a Szent László gyerek fertőző osztályára. Amíg ott csöveztem a polifoamon, lelkesen szidtam magam, hogy lehetek ilyen felelőtlen, hiszen ez az egy gyerek is mennyi energiát elvisz. Hát, ha ebből a stimulációból gyerek lesz, az bizony a jég hátán is megél!

Így is lett. A terhesség sem ment simán: méhen belüli vérzésre szteroidokat kaptam, hogy az immunrendszerem ne lökje ki a babát. Elkezdtem ellenanyagot termelni, kellett vérhígítókat és érfal erősítőket is szednem, és hogy még inkább élő inkubátornak érezhessem magam, a bébi belefeküdt az epémbe. Nagy élmény 37 hetesen szülési tünetekkel érkezni a kórházba, majd 3 napot fetrengeni, mert „kedves anyuka, ezek csak epegörcsök”. Majd egy hétre rá ismét.

Ehhez képest túlhordtam őt is és a szülés kis teadélutáni hangulatban telt. Csodás volt, a kitoláskor felültem, és néztem, ahogy a lila kis csomag csúszik ki belőlem. Láttam, ahogy kiszületik, ahogy a feje már kint, a lába még bent van, ahogy végleg elengedem testileg, hogy ezernyi láthatatlan csápommal egy életen át öleljem magamhoz. Hátborzongató, életre szóló emlékkép.

Mesó

Persze szülés után fél órával már ismét a műtőben voltam, mert nem vált le a lepény. Mindegy, jólesett aludni. Arról nem beszélve, hogy szuperül regenerálódtam a kaparástól, ettől kezdve nem fájt, ha menstruáltam és rendszeres lett a ciklusom. Juhéé, van két csodás lánykám, és még jól is érzem magam a bőrömben! Mi kell még?

Folytattam a másoddiplomám a következő ősztől, a nagy - ekkor 2,5 éves - elkezdte a bölcsit, én meg valahogy sose voltam egyenesben. Vágytam vissza a munkába, és sajnáltam, hogy Szaffi már nincs velem egész nap, közben úgy éreztem, Mesó sem kap eleget belőlem. Folyton rosszul voltam, nyűgös és ingerlékeny, a férjem már orvoshoz akart küldeni. És akkor, beköltözött egy apró kis gondolat a fejembe.

Emili

Ott motoszkált, egyre több teret követelt magának, míg végül az egész kis buksimat kitöltötte. No de hol kapok én október 23-án, ünnepnapon terhességi tesztet? Apa a fejét csóválta, de hát mi meddők vagyunk, hajtogatta. Irtó hosszú tud lenni az az egy fránya munkaszüneti nap.

Aztán másnap csak ültem a 11 hónaposom mellett vigyorogva a két csíkossal a kezemben és hajtogattam, hogy milyen jó neki, nagytesó lesz! Ő is örült, ez biztos valami remek dolog, ha már anya halloween-i tökké alakult miatta. Elmondhatatlan, mennyivel könnyebb csak 9 hónapig várni egy gyerekre, nem éveken át!

Aki szült már 3,5 éven belül 3 gyereket, csinált végig 50 hónapból 28-at terhesen - 3 túlhordás -, az tudja, hogy ez nem sétagalopp. Persze harmadszorra is megnyertem a szteroid-kúrát. Nehéz, nagyon hosszú terhesség volt. Nekem könnyebb 3 kicsivel, mint 2 kicsivel terhesen.

A túlhordás miatt indított szülésem nem indult be, de szerencsére a dokim nem kapkodós fajta, így vártunk, majd csak lesznek fájások. Vártunk és vártunk 5 órán keresztül, de nem történt semmi. Aztán beindult. A hatodik órára megvolt a leányzó. Én mondom, inkább szülök 20 órán át, mint röpke 1 óra alatt!

Azóta minden kerek, három édes kislányunk rengeteg örömöt és gondot okoz egyszerre. Álságos lenne, ha azt mondanám, minden pillanatát élvezzük, de tény, hogy mindent ugyanígy csinálnák újra.

S most hogy gondolkodok a meddőségről? Nos, az a bizonyos kaparás a második szülés után valamit rendbe tett bennem. Világ életemben utáltam, a „ne görcsölj, majd összejön” és az „ismerősnek a második spontán jött” sztorikat. Azt se szeretem, ha az én történetemmel példálóznak „megnyugtatásul”. Van, ahol a harmadik is lombikbaba, van, ahol 15 éve várnak arra a bizonyos „lombik utáni spontán” babára. És igen, sokaknak tényleg jön spontán baba is a lombik után.

Hogy lenne-e Emili, ha nincsenek a nővérei? Ha várunk rá még 3-4 évet lombikozás nélkül, összejött volna akkor is? Nem hiszem. Másrészt belesavanyodtunk volna a várakozásba.

Ha a lányaimmal vagyok valahol, és szóba jön a fogantatás - játszótéri anyukák közt ez gyakori téma tapasztalatom szerint -, én sose titkolom, hogy lombikbabák a 3,5 éves és 21 hónapos nagyok.

Hiszek abban, hogy erről beszélni kell. Már rég nem nekem van szükségem arra, hogy kibeszéljem, de annyi sületlenséget hallok tudatlanság miatt, hogy felvilágosító jelleggel igenis beszélni kell róla.

Örülök minden celebnek, aki felvállalja. Még jobban örülnék, ha azt is elmondaná, mit NE mondjuk évek óta gyerekre váróknak, mert a jóakarat, a jó szándék sokszor gyilkosabb, mint az ostoba tekintettel hallgatás. Ez magában megér egy történetet.

Rekuja