A halál - gyermekszemmel
Különös élményben volt ma részem. A temetőben jártunk Marcival. Először kísért el…
Huh! Halál, temető, sírhely… Olyan szavak ezek, amelyektől eltűnik a mosoly az ember arcáról, összeugrik a gyomra, szomorú lesz a lelke. És talán néhányan azt gondoljátok, hogy nem való ez a téma egy gyerekekkel kapcsolatos oldalra, de képzeljétek el, az én négyévesem olyan meglepően természetesen kezelte a szituációt, hogy engem is teljesen váratlanul ért!
Messze lakom a szülőfalumtól, de igyekszem havonta többször hazalátogatni, családostul és egyedül egyaránt. Ilyenkor majdnem minden alkalommal kilátogatok a temetőbe is, egy-egy szál virágot és mécsest viszek azokra, akik már nincsenek velünk. Eddig mindig egyedül mentem. Nem volt ez direkt megtervezve, egyszerűen így alakult. Most viszont Marci köhögött, nem ment oviba, Ádit elvittük a bölcsibe és kettecskén a nagyfiammal hazalátogattunk.
A falu határában automatikusan jött a gondolat: kimegyünk a temetőbe. Így többes számban: kimegyÜNK! Teljesen természetesen, magától értetődően: MI most KETTEN kimegyünk a temetőbe. (Olyan spontán volt ez az elképzelés, mintha már többször megtörtént volna, de nem…) Megálltunk virágot venni, mécsest itthonról vittünk.
Nálunk nem tabu a halál. Találkoznak vele a mesefilmekben is - az Oroszlánkirályban meghal Simba apukája, a Némóban meghal Némo anyukája, a Bambiban és a Vukban vadász végez a családtagokkal, mondjuk ez már gyilkosság, na, az más tészta. Úgy gondoljuk, hogy az elmúlás is hozzátartozik a szocializációhoz, az élethez. Ha jobban belegondolok, szinte mindennapos eset, hiszen a halállal tudjuk azt is megmagyarázni, hogy mi történik a hangyával, ha rálépünk, vagy a léggyel, ha lecsapjuk.
Természetesen jóval nehezebb ezt személyek, pláne szeretett családtagok elvesztése esetében érthetővé tenni, és mivel születésük óta sajnos két haláleset is történt a családban, mindkét alkalommal próbáltuk az ő nyelvükre lefordítani, hogy éppen mi történt. Nem találtunk erre jobbat: ők most felköltöztek a mennyországba… A gyerekeim a témával illetően ennyivel megelégedtek, nem firtatják tovább. Pedig szinte nap, mint nap emlegetjük a már nem élő családtagokat is, és még puszit is szoktunk felfelé dobálni nekik.
Visszatérve a mai napra, ugye, ott tartottunk, hogy megvannak a virágok… A virágostól a temetőig pár perc az út, ez alatt próbáltam felvázolni Marcinak, hogy mit is fog látni. Merthogy azért a temetési szertartásból értelemszerűen kihagytuk őket, tehát sírhelyről még nem hallottak, pláne nem láttak.
Marci sétált mellettem, kezében a virágokkal. A szemem sarkából egyfolytában az arcát fürkésztem, lestem minden reakcióját. Mintha valami furcsát, szokatlant vártam volna tőle, mert hát végülis maga a helyszín, a körülmény sem épp mindennapi. De ő teljesen természetesen jött mellettem, közben nézelődött, és folyamatosan kérdezősködött. A kis szüneteket próbáltam én kitölteni, és meséltem neki, hogy mit lát. Öt sírhelyet látogattunk meg. Miközben vázába raktuk a virágot, meggyújtottuk a mécsest, mindegyik sírnál elmondtam, hogy épp kire emlékezünk. Persze ez nem volt könnyű, hiszen ő mindössze két családtagot ismert (sajnos), a többiek már régebben eltávoztak. De mindenesetre érdeklődve végighallgatott, ha pedig valami nem volt világos számára, akkor visszakérdezett.
Szívet facsaró percek voltak. Ugyanakkor nagy megkönnyebbülés számomra, hogy kvázi „ezen is túlvagyunk”, és hogy milyen klasszul sikerült ez a nem mindennapi program.
Krizsa Judit, 2016. október 16.
