A gyerekek néha bántják egymást – függetlenül a neveltetésüktől
Ki ne futott volna már bele egy olyan kellemetlen helyzetbe, amikor a bölcsis/ovis gyermeke az arcán vagy a testén karmolással, néhány apróbb folttal tért volna haza? Amikor az én Pannámmal történt meg ez, nagyon megijedtem és annyira dühös lettem, hogy azonnal hívtam a bölcsit és számon kértem a dadusokat is. Aztán, amikor az én kislányom volt a „tettes”, kicsit átgondoltam a dolgokat…
Az első színtér, amikor gyermekünk „szociális szárnyait” bontogatja, még szorosan a szoknyánkhoz bújva, a játszó téren és a szomszédban történik. Hiába fogjuk a kezüket, hiába magyarázzuk el Nekik, hogy ne vegyék el más játékát, vagy éppen osztozkodjanak a sajátjukon, akarva-akaratlan is olykor konfliktusokba keverednek, aminek gyakran hiszti a vége. De azt hiszem, ez így a normális.
Aztán a következő helyszín, ahol már egyre önállóbban működnek, egy bölcsődei közösség. Az első napokban-hetekben persze én is bekísértem Pankát, és az is előfordult, hogy egy órát bent maradtam Vele, de szépen lassan „magára hagytam”, és valljuk be, a kb. 15 kicsire jutó 2 felnőtt sem midig tud annyira figyelni Rájuk, hogy minden fajta civakodást megakadályozzanak. Szülőként persze nekem is az én lurkóm az első, és ha lehetne, a széltől is óvnám, de van, amitől nem lehet. Sőt, van, amire azt mondom, hogy nem is kell. Néhány dolgot mindenkinek a saját bőrén kell megtapasztalnia. Az alábbi levelet azoknak a szülőknek írom, akik gyermekét az én Pannám akaratlanul is bántotta.
Kedves Szülőtárs,
Tudom, mennyire mérges és zavart vagy, amikor a gyerkőcöd, az arcán egy karmolással tér haza; a héten másodjára. Hidd el, tényleg tudom, hisz én is átéltem már ezt. Hogyan lehetséges, hogy a legjobb barátnője tegye ezt meg Vele? Szeretnéd megállítani a kis „tettest”, ugye?! Hidd el, én is. Amikor a kislányod arcán látom az apró sebeket és is dühös és szomorú leszek, és szeretném, ha azt is tudnád, hogy nagyon-nagyon sajnálom, ami történt. Sajnálom, hogy Panna még nem mindig képes arra, hogy a dühét a megfelelő módon fejezze ki.
A többi anyuka és apuka azt hiszi, hogy a kislányom erőszakos és ujjal mutogatnak ránk, hogy biztos otthonról hozta ezt. Pedig hidd el, hogy egy teljesen normális család vagyunk. A férjemmel évek óta nyugodt, boldog házasságban élünk, és nem szoktuk felemelni a hangunkat a másikkal szemben. Panna még a testvéreivel is alig veszekszik, szóval semmi olyan nem történik, ami ne lenne egészséges, vagy kirívónak számítana. Igen, az igaz, hogy a kislányom egy szörnyen makacs és domináns egyéniség, e miatt csakis az én génjeim okolhatóak.
Tudom, hogy nagyon megértő vagy és türelmes velünk, és ezért végtelenül hálás vagyok, dolgozunk az ügyön, és remélem, hogy lassan lesznek változások is. Próbálunk jó szülők lenni, megbüntetni, ha rosszul viselkedik, és megdicsérni, amikor sikerül kifejezésre juttatnia az érzelmeit, a megfelelő módon.
Panka még csak három éves, de minden reggel úgy engedem el a kezét a bölcsiben, hogy megígértetem Vele, hogy nem fog senkit bántani. Hidd el, tényleg reménykedem, hogy minden nappal jobb és jobb lesz. Hiszek benne, hogy ez csak egy időszak, és ez is (hamarosan!) véget ér. Egyébként egy hihetetlenül jó szívű, édes kislány; nem csoda, hogy a Te lányod legjobb barátnőjének választotta Őt. Még egy pici türelmet kérek Tőled, és megértést. Köszönöm!
Bármelyikünkkel előfordulhat: lehet a gyerkőcünk „áldozat” vagy akár „elkövető” is, hiszen a kicsik a szocializálódás legelején tartanak, az út pedig nagyon hosszú… Kérek, minden szülőtársat, hogy legyen egy picit elnéző, és megértő, és beszéljük meg a dolgokat, mielőtt elmérgesedne a helyzet!
Petra, 2018. szeptember 26.
