Egy szoptatás története - Miért ne add fel soha? I. rész

Skóciában élünk a családommal. Skóciában, ahol a terhesgondozást nagyon kedves szülésznők végzik. Az első találkozásunk alkalmával már arról kérdezgettek, akarok e szoptatni, és igyekeztek meggyőzni, hogy a szoptatás milyen fontos és jó dolog (mert sajnos nem mindenki akar szoptatni). A szülésznő az elején felhívta a figyelmemet, hogy a kórházban külön személyzet segít a szoptatásban, ha szükség van rá. Itt magától értetődő az apás szülés, az apuka az ebédidő kivételével reggeltől estig benn lehet az anyukával és a babával a kórházban. Itt, ha minden rendben megy, már a szülést követő napon hazamehet az anyuka, ha szeretne. Az ember azt hinné, minden feltétel és segítség adott a zökkenőmentes induláshoz.

A terhességem leszámítva a derékfájást problémamentes volt. Imádtam minden pillanatát, folyamatosan a növekvő pocakomat simogattam, bújtam a könyveket, a lehető legjobban fel akartam készülni a szülés utáni időszakra. Tudtam, hogy nehéz lesz, férjemmel külföldön élünk, család, rokonok otthon messze tőlünk. Bár szerettek volna jönni az első egy-két hétre, kértem, hogy ne jöjjenek. Úgy gondoltam, hogy mivel később is egyedül leszek a babával otthon, nekünk magunknak kell kialakítani a szokásainkat, meg kell tanulnunk együtt, egyedül boldogulni. Itt Nagy-Britanniában az apuka két hét szabadságot kap a szülés után, tehát eleve számolhattam a férjemmel az első napokban. A szüléstől nem tartottam, az összes felkészítő tanfolyamon részt vettem, amit tudtam, elolvastam (leginkább könyveket, interneten a La Leche Liga oldalát olvastam, a fórumokat szigorúan elkerültem). Úgy éreztem, amennyire tudtam, felkészültem a szülésre és az azt követő időszakra, amiről tudtam, hogy nehéz lesz, de arra nem számítottam, ami végül is ránk várt.

Határozott elképzeléseim voltak, tudtam, hogy szoptatni akarok, tudtam, hogy a lehető legkevesebb beavatkozást akarom a szülésnél (Dr. Lenkei Gábor Méltósággal megszületni és szülni c. könyve igen nagy hatással volt rám). Megírtam hát a saját szülési tervemet, többször elolvastam a kismamakönyv szoptatásra vonatkozó fejezeteit, és amikor eljött a nagy nap, úgy éreztem, felkészültem.

Tévedtem. Tejem persze még nem indult be, a fiam ugyan próbált szopizni, de nem igazán ment neki. Egész nap próbálkoztunk, sajnos kevés sikerrel, amint bekapta a kicsi a cicimet, fájdalmat éreztem, sokszor választottam őt le, és kezdtük elölről. Éjjel már visított a gyerek, én meg kétségbe esve mentem a nővér után, aki kedvesen magyarázta, hogy ha akarom, adhatunk neki tápszert, míg nem indul be a tejem, természetesen ez az én döntésem. Ránéztem a fiamra, és minden logikát és elhatározást félre dobva bólintottam. Pár perccel később hozta a nővérke az etetőcsészét, mondván, ha szoptatni akarok, az a legjobb megoldás, ha csészét használunk cumisüveg helyett. Megtanítottak csészéből etetni a kicsit.                                                                                                                             

A másnap még elkeserítőbb volt, segítséget kértem a nővérektől, akik tényleg kedvesek és segítőkészek voltak, elláttak tanácsokkal, csak sajnos mindegyik mással. Egyik se bizonyult hasznosnak. 

 Mivel a szopizás még mindig nem ment, azzal próbálkoztam, hogy lefejtem pár csepp kolosztrumot, és fecskendővel vagy csészéből adtam a kicsinek. Ahogy telt az idő, egyre inkább kétségbe estem. Hát hol van az a bizonyos nővér, aki a szoptatásban segít?!

4 napot töltöttünk kórházban – itt megjegyzem, a négy nap alatt egyszer sem mérték meg a kicsit, csak amikor megszületett. Minden nappal nőtt bennem a félelem, tudtam, hogy egyre rosszabb helyzetben vagyunk. A 4 nap alatt volt, amikor úgy éreztem, most jó, szopizunk végre, de a nővérke lekapta a mellemről a gyereket, mondván, nem jól kapta be a mellem. Olyan is volt, aki úgy nyomta rá a mellemre a kicsit, hogy már én sírtam a gyerek helyett is.

Az éjszakák voltak a legrosszabbak, mikor a férjem nem volt velünk. A kicsi sírt, én fáradt voltam, ringattam őt, szoptattam, de jól sose lakott. Egyik éjjel elvitte a nővér azzal, hogy aludjak. Persze alvás helyett zokogtam, mert jött a “rossz anya vagyok, hagytam, hogy elvigyék őt” érzés. Úgy hozták vissza, hogy a papírján láttam, megetették tápszerrel. Dühös voltam, meg is mondtam, hogy nem engedtem ezt meg, de hát nem az a nővér etette meg, aki visszahozta..

Napról napra egyre fáradtabb lettem, nem tudtam éjjelente szinte semmit aludni. A kicsi, mivel folyamatosan le lett csatlakoztatva és vissza a mellemre, egy idő után már nem akarta nagyra nyitni a száját. A negyedik napon már szinte sírva könyörögtem az ügyeletes doktornőnek, engedjen haza, a mi szülésznőnk, aki házhoz jön majd, biztosan segít, otthon a szuper szoptatós párna, más környezet, menni fog a szoptatás. Megértette, miért kérem, engedjen haza, annyit mondott, nem szokták ezt ajánlani, de tekintettel a helyzetünkre azt tanácsolja, próbáljuk meg a bimbóvédőt. Estére kaptuk meg a papírokat, úton hazafelé megvettem a bimbóvédőt. Persze ezzel se nagyon ment a szopi.

Fejtem, csészéből etettük a kicsit. Annyira fáradt voltam, hogy mikor a férjem éjjel etetés után azt mondta, aludjak, majd ő elaltatja a kicsit, nem tiltakoztam. Arra ébredtem, hogy ébresztget. 45 perce keservesen sírt a kicsi, ringatta, sétált vele, de nem tudta megnyugtatni. És én végig aludtam, pedig ott voltak mellettem. Ez a mai napig bánt. 

Délután jött Susan, a szülésznőnk. Már a folyosón vártam, mindjárt mondtam, segítenie kell, nem megy a szoptatás. Oké, csak előbb megnézi a kicsit, elvégzi a teendőket. Megmérte. Tudtam, hogy a baba maximum 10%ot veszíthet a születési súlyából, annyi itt a normális. A fiam 12%ot veszített. Kedvesen magyarázta a szülésznő, hogy a biztonság kedvéért vissza kell menni a kórházba 24 órára, hogy megfigyeljék, nem száradt-e ki a baba. Mondta, van ott egy hölgy, aki tud segíteni. Melissa a neve. Ekkor omlottam össze, zokogtam, jött a bűntudat, az elkeseredettség. Persze bepánikoltam, elő a mellszívót, cumisüveget, a kórházban, míg vártunk, már üvegből adtam a lefejt tejet, nem mertem kockáztatni. Vért vettek a kicsitől. Közben hívtak anyuék, hogy szeretnék látni a kicsit. Ekkor jött a második pofon. Mikor megmondtam, hogy vissza kellett mennünk a kórházba, megijedtek (az első unkájuk).

Jött a “megmondtuk, hogy ne csészével, hanem cumisüveggel etesd, az kell a babának, ez a te hibád, stb.” Az én higgadt és mindig türelmes férjem ekkor fennhangon elmagyarázta a helyzetet, a gyerek nem az alatt a pár óra alatt fogyott le, míg otthon voltunk, aztán letette a telefont.