Bibis a cici: avagy így szoktattam le 2 évesemet az anyatejről

Ám a császármetszésem után rettenetesen nehezen indult meg a tej.
A kórházban éppen csak egy icipici tejecskét tudtam magamból kicsiholni, csak annyit, hogy a próbaszopi elégséges legyen és haza tudjunk menni. Féltem nagyon, hogy nem is lesz tejem.

Otthon aztán hosszú hetekig keményen dolgoznom kellett az anyatejért.
A szoptatásért, amiről naivan azt gondoltam leánykoromban, hogy az egy természetes, magától értetődő folyamat, ami semmiféle nehézséget nem okoz egyetlen nőnek sem, ami mindenkinek azonnal sikerül. Hát, tévedtem.

Minden fél órás szoptatást még fél óra fejés követett, aztán rövid szünet után kezdődött az egész  előröl. Szoptatás- böfiztetés-fejés-pihenés-szoptatás-böfiztetés-fejés...úgy tűnt, végtelen körforgásba kerültünk. Mivel én nagyon elszánt voltam, kislányom pedig jó technikával és szorgalmasan cicizett, végül sikerült beállnunk a megfelelő mennyiségre.

Kezdetben azt gondoltam, örülhetünk, ha fél évig lesz anyatej. Lett. Ezután az 1 éves szülinapot tűztem ki célnak.

A hozzátáplálás elkezdése után is maradtak a szoptatások, s egyszer csak azt vettem észre, Viki már 1 éves, s még van tejecske.

Akkoriban azonban már többször komfortcicizett, nem az éhség hajtotta. Jött, ha bánatos volt, jött, ha unatkozott, jött, ha szorongott. Jött lefekvés előtt.

Nem zavart.
Szerettem a meghittséget, azt a kötődést, ami a szoptatások alatt kialakult köztünk.

Teltek a hónapok, Viki egyre nagyobb, okosabb, önállóbb lett – a cicizést azonban nem akarta abbahagyni.
Nem egyszer megtörtént, hogy üldögéltem az ágyon, drága kislányom pedig odalépett, lehúzta a pólóm és kiszolgálta magát. Mint egy önkiszolgáló étteremben.

Itt éreztem azt, ekkor másfél éves volt, hogy ez már zavar. Zavarni kezdte a páromat is. Egyértelmű volt, hogy a cicizés számára már nem táplálkozás, csak nyugtatás. Nekem viszont kínos teherré kezdett válni. Ettől függetlenül még 4 hónapig kitartottam.
Aztán egyszer csak elegem lett.

Azt szokták mondani, 1 éves korig érdemes szoptatni, utána már csak addig, amíg az jó a babának is és az anyának is. Ezen a ponton azonban nekem már nem volt jó.

Döntöttem – leválasztom!

Egyértelmű volt, hogy ezt csak úgy ripsz-ropsz nem lehet. Valamit ki kellett találnom. Ami humánus és hatékony, és lehetőleg minél gyorsabb.

És akkor jött az ötlet: Bibis lett a cici!

Emlékszem karácsony volt.
Az utolsó szoptatást megsirattam. Tudtam, vége. Vége az életünk majd 2 éves szakaszának. Furcsa, szomorú pillanat volt, egy pillanatra megingott az elhatározásom, ahogy a kislányom szuszogó arcát nézegettem.

De kitartottam. Szoptatás után fogtam egy-egy ragtapaszt, és leragasztottam a mellbimbóimat.

Mikor Viki legközelebb jelentkezett a ciciért, megmutattam neki:
- Nézd, bibis a cici, nem lehet most szopizni!
Viki megvizsgálta, tudomásul vette, ment tovább a kis dolgára – én meg a fürdőbe surrantam titokban lefejni, hisz a mellek még termeltek.
Egy hétig ment ez így.
Viki minden nap jött, és megnézte a ciciket, s én mindig azt mondtam, még bibis.

Aztán egyre kevesebbet jött, a második hét végén pedig nem jött többé.
Addigra a tej is elapadt. Levehettem a ragtapaszokat.

Nem sírt, nem voltak nagyjelenetek, dráma, veszekedés. Simán elhagytuk a szopizást. Jó volt, szép volt, s mikor eljött az ideje, abbahagytuk.

A cikk elkészítésében közreműködött: http://kissemese.cafeblog.hu/