A nem szoptató anyák nevében

Kedves Sződy Judit!

Gondolom, erre a levélre is talál majd egy jól megkomponált, baráti hangvételű választ, sőt felháborodott és rendreutasító babanetes mamák is reagálnának, ha tudnának. De valószínűbb, hogy meg sem jelentetik a levelem a neten.

Rengeteget olvastam, kérdeztem, próbálkoztam, a  szoptatással mégis kudarcot vallottam, de.... A történetem azért írom le, mert olvastam az Ön publikációját, a "Kötelező-e szoptatni?"-t. 

A kérdéseire a válaszaim (a nem szoptató mamák nevében):

Igen, tisztában vagyunk azzal, hogy a szoptatás a lehető legjobb, legtökéletesebb baba táplálási forma , ami létezik.

Igen, tökéletesen tudjuk, hogy a baba ebből csak profitál, és neki ez a legjobb (emészthetőség, összetétel, immunanyagok, személyes kötődés, érzelmi okok stb stb stb szempontjából is).

Igen, a tápszer nem jobb, csak egy - sok esetben sajnos- szükséges pótléka az anyatejnek.

Nem, az anyukának nem nehezebb a szoptatás (helytől független, nem kell sterilizálni, nem kell melegíteni vagy hűteni, és mindenki ezt tartja normálisnak illetve meghatóan szépnek ...). Megjegyzés: tápszerrel is kell éjjel etetni és sokkal rosszabb félkómában keverni, melegíteni, méricskélni egy üvöltő gyerekkel a háttérben, mint egyszerűen cicire rakni, akár az ember saját ágyában, fel sem kelve.

Nem, a nem szoptató anyák - megjegyzem 9 hónap alatt személyesen, sőt a neten sem hallottam egyetlen anyáról sem, aki tudott volna, de nem akart szoptatni; a tápszer nem a kényelmesebb megoldás, hanem a szükséges - nem azért nem szoptatnak, mert a sokszor hallott és olvasott "fejős tehén" "szindróma" miatt állatinak érzik ezt, ami az emberi fajhoz nem méltó.

Igen , az őskorban én és a gyerekem már halottak lennénk, mivel nem tudtam szoptatni, sőt a toxémia legsúlyosabb fajtája miatt korán kellett kissúlyú gyerekem megszülni - ezt egyébként egy kedves "barátnőm"  a lehető legrosszabb időszakomban mondta a telefonban. Szóval ő szerinte, a mai modern orvostudomány akadályozza a természetes szelekciót...(Köszönöm)

A hasfájásról, az allergiáról, a szájpenészről, a kiegyensúlyozatlanságról és a betegesebbségről pedig szívesen mellékelek egy névvel, címmel ellátott listát szoptatott és nem szoptatott ismerőseimről, akik bizonyíthatják az ellenkezőjét... És elegem van a tudományosan igazolt kísérletekből - amelyek x mintával dolgozva kimutatják, hogy az én koraszülött, alacsony súllyal született és ráadásul nem szoptatott kisbabámnak szinte semmi esélye nincs (kivétel persze erősítheti a szabályt, no meg lehet esetleg szerencsénk) a teljes, egészséges, boldog ÉLETRE.

(Emma 34 hétre 1,64 kg-mal született, három hetesen náthásan hoztuk haza, azóta semmi baja nem volt - lekopogom - pedig én mellette többször voltam vírusos beteg, se szájpenész, se allergia, se kiegyensúlyozatlanság, na jó hat hétig este 6 és tíz között hasfájás, de túléltük - persze gondolom erre is van negatív szemléletű válasz: "még lehet...")

Most pedig, bár már biztos untatom, leírom a mi történetünket, de kérem ne mondja azt, hogy oké, én beteg voltam és ez a nem szoptatók kb. 1%-át érinti (ugyanis mint tudjuk a nők 99%a KÉPES SZOPTATNI brrrrrrr....), mert igenis a barátnőim közül csak a fele tudott minden gond nélkül szoptatni, a  másik fele nem és sima szülésük volt stb stb. MÉGSEM BIZONYULT ELÉGNEK A TEJÜK, bár tudom ezt ÖN - és akinek soha nem volt gondja - nem fogja elhinni. Még nekem sem a saját édesanyám, aki engem 9 hónapig, míg én nem kértem többet, mivel a húgom megfogant, szoptatott - 1,8 kg-os gyerek voltam, úgy hogy két órát buszozott hozzám vidékről mindennap, meg persze kézzel fejt amíg haza nem mehettem, szóval ő nem hitte el, csak amikor látta a szenvedéseimet, hogy igenis VAN, AKI NEM KÉPES ELÉG TEJET TERMELNI A KISBABÁJÁNAK BÁRMENNYIRE IS SZERETNÉ és hiába teszi akár félóránként mellre a babát.

A terhességem szuper volt, tervezett - jártunk tanácsadásra is - nyugodt körülmények közt telt... A 28. héten azonban magas lett a vérnyomásom. Dopegyttel még kordában tartották a 33. hétig, de aztán sajnos a klasszikus tüneteket is produkáltuk (ödéma, fehérje a vizeletben), így befektettek a klinikára (Baross utca, a technikai feltételek minden szempontból ideálisak, de az emberi része a lehető legrosszabb). Nem részletezem mit éreztem, amikor közölték velem - persze nem a választott orvosom, akiben pedig iszonyúan megbíztam - hanem az ügyeletes, hogy "Magdolna , ez a baba retardált". Kétdiplomásként nem esett nehezemre azonosítani a szó jelentését, és így utólag senki, de senki nem kezelt normálisan, csak egy eset voltam/unk, a kérdéseimre senki nem adott választ, csak a szokásost:
“Nem , nem tudjuk miért alakul ki a toxémia, mik a hajlamosító tényezők”.

Annyi azért kiderült, hogy LEIDEN heterozigóta vagyok, ami abszolút hajlamosít a korai trombózisra és persze örökölhető - ezt most kutatják, hogy esetleg köze lehet a toxémiához, illetve a HELLP szindrómához, ami nekem végül kialakult. Életveszélyben voltunk mindketten a babával.

És hát igen, nem csináltam végig a szülést, nem vajúdtam halk zenével és tompa fényben, szó se lehetett gyengéd esetleg otthoni szülésről, még csak szülési fájdalmaim sem voltak a szó klasszikus értelmében - mégis mielőtt március 14-én kivették Emmát, három éjszakán át a poklok poklát éltem át, iszonyatos fájdalmaim voltak a hasam felső részében ("májenzimeim elszálltak"), az ülés, az állás, a fekvés, minden levegővétel, a legapróbb is szörnyű fájdalommal járt, a WC-ben a fogasba kapaszkodva üvöltöttem volna a fájdalomtól, ha nem lettek volna szobatársaim, potyogtak a könnyeim és az utolsó éjjel, amikor tudtam, hogy másnap megműtenek, beszéltem a picivel és bocsánatot kértem tőle, hogy meg kell szakítanunk ezt a gyönyörű szimbiózist, de azt mondtam neki, nagyon várom és örülök, hogy másnap végre találkozunk...

A műtét után az intenzívre kerültem, ahol nagyon nehezen tudták leszorítani hatalmas adag gyógyszerekkel a vérnyomásom, a legtöbbet egy nővérke tette velem, amikor a fülembe súgtam : "Magdolna, mi itt mindent megtehetünk, ha egyszer ön ideges, nem fog lemenni a vérnyomása, akkor pedig nagy baj lesz. Mindketten meghalhattak volna, most pedig már minden rendben van, mindjárt felhívjuk a NICet és érdeklődünk a kislánya felől...". Ettől ment le a vérnyomásom, persze utólag kiderült, még ekkor is életveszélyben voltam, de volt, akinek az egész méhét ki kellett később venni, vagy akinek máj- és vesekárosodása lett, de túlélte.

Igen, még ma is bele lehet halni a szülésbe, és nem csak boldog, békés sima szülések vannak, persze erről nagy a csönd, mert ugye babonából meg mivel igen ritka, miért is beszéljenek róla  a várandósoknak. De ha tudtam volna előre, legalább lelkileg felkészülhettem volna az egészre, és arra, ami utána jött, amikor hiába telefonáltam bárkinek, sőt a Kismamában ajánlott speciális pszichológusnál is jártam, de senki, kivéve a férjemet és az édesanyámat nem tudott segíteni, de megérteni sem. Egyik ismerősöm azt is mondta, hogy milyen kár, hogy én nem élhettem végig a terhességem utolsó heteit, mert hát akkor válik az ember lelkileg is anyává - ez a lány orvos végzettségű!!!

Ennyi a szülés, aztán már másnap derűsen, hamar felkelve, a gyerekemet akartam látni, visszakerültem a patológiára. Meg voltam róla győződve, hogy semmi gond nem lesz a szoptatással, anyám ott volt, ő is bíztatott, de amikor még a harmadik napon nem indult be a tejem, már kicsit aggódtam, a NIC-en is, ahol Emma (apgar 8/9, totál jól volt, csak a hőmérséklete miatt tartották inkubátorban) feküdt, folyton azt hallottam, minden anyuka képes rá, csak akarni kell és fejni, fejni, fejni. Persze ekkor már kapott teát meg spéci tápszert, gyógyszereket , vitaminokat. Megjegyzés: Dr. Decsi Tamás Csecsemőtáplálásról szóló könyvében - az összes kapható irodalmat megvettem a témával kapcsolatban - azt írja : az anyatej, az egészséges kisbaba legjobb tápláléka - a koraszülött nem tartozik ebbe az egészséges, inkább érett kategóriába, ezért az anya tejét eleve dúsítani kell bizonyos anyagokkal.

A negyedik nap reggelre megduzzadtak a melleim, nagyon boldog voltam és lementem a csecsemősökhöz tanácsot kérni, jellemző, senki nem jött fel a patológiára tanácsot adni... Ott rám sóztak egy vákuumos fejőt, ami majd letépte a mellem, a kézi fejést is megmutatták, ezt sajnos rosszul, ugyanis nem szabad , hogy fájjon – amikor hazaengedtek, taxival mentem az Istvánba, ott mutatták meg a jó módszert - és azt mondták fejjek, mint az őrült , mert különben elapad... Nagy büszkén lefejtem kb. húsz milit, amit rögtön vittem a NIC-re, hogy az Emmának adják oda – nem is tudom, de szóba sem került a mellretevés, a férjem megkérdezte, de szó sem lehetett róla...

Pár perc múlva kijött a nővérke és mint egy mérget  visszaadta a tejet, mondván, a doktornő nem engedi odaadni a kicsinek, mert még szedem a Dopegytet és a Corimfart, (megjegyzés: volt, aki nem szólt róla és könnyedén szoptatott, miután hazamentek), az orvos, akinél szültem, azt mondta, ettől lehet szoptatni, de nekem ezt nem hitték el a NIC-en. Nagyon kétségbeestem, mert tudtam, csak hosszú idő múlva hagyhatom el ezeket a gyógyszereket, fokozatosan. Ahogy kiöntöttem a csapba, mintha éreztem volna, hogy kész, vége. A szobatársam is „vigasztalt” a kis mennyiséget látva, ”ennél sokkal többnek kell lennie, ez semmi, tele kéne lenni a csőnek...”

Másnapra nem feszült a mellem, pedig folyamatosan fejtem háromóránként, még éjjel is... Aznap engedtek haza és egy hétig csak a babához járkáltam naponta, és otthon fejtem, fejtem, elolvastam a LLL, a Szoptatásért kiadványait, W. Ungváry Renáta tanácsait követve próbáltam mindig kicsit többet fejni, de így is csak kb. ötven-hatvan millilitert tudtam kifejni egész nap két mellből. A baba szépen fejlődött, de sajnos engem mentő vitt vissza a klinikára, mert elkezdtem nagyon vérezni, nem részletezem, de végül vákuummal távolították el a szövetdarabokat a méhemből.

Majd eljött a nagy nap és végre hazahozhattam a kicsit, az orvosok és a védőnő tanácsára rögtön mellre tettem, mondván kis mennyiségben nem árt a gyógyszer. Sajnos túl nagy volt a mellbimbóm, nem tudta a kicsi az egészet bekapni, sokat próbáltuk, bimbóvédővel is, de mivel nem jött tej, szegény csak sírt és nagyon elfáradt. Ez így ment két héten át, közben adtam a picinek, aki épp két kiló volt, a koraszülött tápszert, aminek a beszerzése kész tortúra volt.

Majd két hónapig fejtem az egyre apadó mennyiséget, amit a végén már üvegből adtam neki desszertként, persze a tápszer előtt, cuppogott rajta, úgy szerette. Egy barátunkat elveszítettünk, mert nem fogadtam el az ő hat hónapja a fagyasztóban tárolt lefejt tejét, és nem is kértem a védőnőtől sem, (ezen sokat rágódtunk a férjemmel) mert a babám „bírta ” a tápszert és a más tejét fel kellett volna forralni, aminek következtében ugyan a könnyű emészthetőség és a nem fajta idegen fehérje benne marad, de veszít a vitamin- és tápanyagtartalmából. Forralás nélkül nem tartom elég higiénikusnak, a tejet egy vérátömlesztéshez hasonlította nekem az ország egyik leghíresebb adjunktusa, akit e kérdésnél felhívtunk, ami csak forralással biztonságos. Ön biztos ezzel sem ért egyet, de szerintem az a fontos, hogy mindenki maga döntse el, hogy  akkor nyugodtabb, ha adja más anyuka speciálisan csak a saját gyermeke részére „alkotott” tejét vagy nem. Egyébként, rengeteg cigiző kismamát láttam séta közben...

Ennyi a történetem. Sajnos azóta kiderült, a HELLP szindrómában ma vidéken évente kb. 18 kismama meghal, és mivel a szervezet az életben maradásért küzd, minden egyéb folyamatot szüneteltet, amilyen pl. a tejtermelés is, vagyis orvosok szerint eleve tejhiányra voltunk ítélve. Valószínűleg a második babánál is előjön ez a betegség, és Ön biztos talál hibát, hol csinálhattam volna jobban - kérem a gyakori mellretételt és az információhiányt mellőzze.

Ma van egy 9 hónapos gyönyörű, békés, kedves kislányom, aki 7,75 kg, mászik, egyedül kapaszkodva feláll, felül segítség nélkül és imádja az egész kis családját. Mi is őt.

S. Magdolna 

Sződy Judit válasza

A levél Sződy Judit: Kötelező-e szoptatni írására reagálásként érkezett.

2001.12.19