Mindent megtettek, hogy otthagyjam őket

Két nappal később elmentünk az orvoshoz, aki megállapította, hogy már 11 hetes vagyok. Akkor hallottam először a pocaklakó szívverését is. Olyan felülmúlhatatlan érzés volt!

A terhességem ideje alatt majdnem a Paradicsomban éreztem magam. Semmi problémám és kellemetlenségem nem volt: hányinger, rosszullét, hasonlók. Az egyetlen dolog, ami beárnyékolja a szép emlékeket: a negyedik hónap vége felé egy késő délután azt vettem észre, vérzek.

Hívtam a legjobb barátnőmet - volt hasonló tapasztalata -, mit tanácsol. Felhívta az orvosát, aki azt mondta, ha nem görcsölök és nem folyamatos a vérzés, akkor feküdjek le azonnal és pihenjek. Ha görcsölök, vagy egy picit is fáj a hasam, azonnal mentő.

Mivel nem fájt, görcsöm sem volt, és nem volt folyamatos a vérzés, ezért nem mentünk orvoshoz, csak másnap. Na, a nőgyógyászom le is szidott, és azonnal beutalt a kórházba. Hétvége és ügyelet volt.

Odaérve, egy óra ide-oda küldözgetés után vizsgáltak csak meg. Úgy bántak velem, mintha kutya se lennék, sírva is fakadtam. Nagy nehezen, plusz félóra várakozás után megvizsgált egy orvos, aki úgy viselkedett velünk, mintha csak azért zavarnánk, hogy őt bosszantsuk. Majd két perc beszélgetés és két perc vizsgálat után kiderült: a babának semmi baja. Valószínűleg az együttlétünk alatt az amúgy is érzékeny hüvelyt megsértettük, és attól véreztem.

Aztán hat hónaposan kiderült: fiúnk lesz! A családom, barátaim, ismerőseim, rokonaim is mind örültek neki. Egyedül a munkahelyemen nem örült a vezetőség, és mindent meg is tettek azért, hogy az az idő, amíg még ott dolgozom, ne legyen kellemes. Két év munkaviszony után - ahol a sok elbocsátás ellenére sem küldtek el, mert jól és szorgalmasan dolgoztam, ezt ők mondták -, amikor kiderült, hogy már nem tudok teljes mértékben dolgozni - fizikai munkát végeztem -, mindent megtettek, hogy otthagyjam őket. Hát, sikerült is nekik. Ekkor voltam hathónapos kismama. Bevallom őszintén, nagyon jó volt otthon tölteni azt a hátralévő két és fél hónapot. Legalább volt időm felkészülni.

Az utolsó hónapokban sem volt semmi nyűgöm, csak nehéz volt megtalálni az alváshoz megfelelő pozíciót. A babavárást 51-52 kilóval kezdtem és 72 kg voltam, amikor szültem - vagyis 20 kilót híztam. Diétára is akart fogni a doki, de nem tartottam be, mert se a babára se rám nem volt veszéllyel a több kiló felszedése. Még visszerem se volt.

Az ünnepeket otthon töltöttem a férjemmel, kettőnkre egy hadseregnyi kaját főztem. Karácsony volt, amikor minden előjel nélkül elment a nyákdugóm. Ettől megijedtem, felhívtam a védőnőmet, aki elmagyarázta, hogy mi volt az és megnyugtatott, ez még nem jelenti azt: szülni fogok. Mennyire tévedett!

El is felejtettem az egészet, de este elkezdett fájni a hátam. Először azt hittem, azért, mert sokat feküdtem aznap délután. De egyszer csak éreztem, hogy vizes lett a nadrágom.

Ettől bepánikoltam: még nem vagyok kész a szülésre! A férjem próbált lenyugtatni. Hiába öltöztem át, tíz perc múlva az is vizes lett, így mondtam a férjemnek, hogy mehetünk be a kórházba szülni. Erre férjem pánikolt be: „siessünk, siessünk!”. A tizenöt perces utat öt perc alatt tettük meg a kórházig. Épp influenzajárvány volt, így nem nagyon lehetett volna apás szülés, de mivel karácsony volt és rajtunk kívül senki nem volt a szülészeten, így egy zöld ruhát kellett csak felvennie.

Kilencre értünk be a kórházba, és mivel ügyelet volt, így nem volt bent orvos, csak egy szülésznő Várnom kellett tizenegyig, akkor érkezett a doki. Megvizsgált és nem sokkal később megkaptam a beöntést. Na, nekem innentől lettek csak.

A kórházi szülőszobában volt minden: bordásfal, gumilabda, szék, hatalmas sarokkád, de nekem a legkényelmesebb az ágy volt. Azért a szülésznő invitálására beültem a kádba, mert már jött volna a baba, de pont a feje akadályozta meg, hogy még 1-2 centiméternyit kitáguljak, hogy nyomhassak végre. De ki is szálltam belőle rövidesen, mert nem éreztem jól benne magam. Szerencsére ez a kis idő is segített: jöhetett a baba!

Ahogy kiszálltam, jöttek az igazán nagy fájások, egy kis tolófájással fűszerezve. Emlékszem, mondtam a férjemnek, hogy már nem bírom tovább, nyomnom kell, szóljon a dokinak, de csak nyugtatni próbált, hogy minden rendben van. Begurultam, és mondtam: jön a baba. Éppen jött a szülésznő, aki szólt a dokinak. Az orvos megkért, hogy még várjak egy-két percig, míg rendesen bemosakszik. Amikor visszajött, kaptam egy érzéstelenítőt, gátmetszést csinált, aztán mondta: vegyek mély levegőt és mikor érzem, hogy nyomni kell, nyomjak, ahogy csak bírom. A harmadik nyomásra megszületett a kisfiam!

Nem sírt, csak nyöszörgött. Rám tették egy pillanatra, és már vitték is vizsgálni, megtörölgetni. Három és fél óra vajúdás után született, 02:30-kor, 3 kiló 54 grammal. Jó nagy baba volt ahhoz képest, hogy három héttel korábban jött a világra.

Azt hittem, vége a fájdalomnak, de tévedtem. De még mekkorát! A doki fél óra alatt varrt össze, ez jobban fájt, mint maga a vajúdás és a szülés. A kisfiam addig az apuka kezében volt. Aztán átvittek egy a kórterembe, mert sok vért vesztettem - majdnem pótolni is kellett. Az érzéstelenítők hatására el is aludtam. A kisfiamat elvitték a nővérszobába, nem kellett inkubátorba rakni, se kék fény alá, de mivel korábban született, az volt a protokoll, hogy csak akkor adták oda, ha a doki megnézte.

Hajnali hat után ébredtem fel, de annyira szédültem, hogy a nővérre kellett támaszkodnom, amikor kimentem a mosdóba. A fiamat olyan 10-11 óra körül hozták be, ekkor tehettem először mellre. Olyan csodálatos érzés volt a karomban fogni az én kicsikémet, soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot!

Utólag tudtam meg a férjemtől, hogy ahogy megszültem a fiamat, egyszerre hárman is jöttek szülni. Szerencsém volt, mert a doki is és a szülésznő is csak rám koncentráltak.

Azóta eltelt több mint egy év, és az éjszakai ébredezések ellenére is úgy érzem: én vagyok az egyik legboldogabb anyuka a világon!

Egy boldog anyuka