Egyenlőség és a nemek – 1. rész

Az angol szociológiai szaknyelvben a ,,nem” szónak két megfelelője van: a ,,sex” jelenti a genetikailag meghatározott nemet, a ,,gender” pedig a férfiak és nők társadalmi szerepe, tevékenysége, magatartása, melyek a társadalmi sztereotípiákban rögzültek.

A szociológiában uralkodó az a felfogás, hogy a ,,gender” fogalomkörébe tartozó tulajdonságok túlnyomórészt a társadalmi környezet hatására, a szocializáció során jött létre. Ha megfigyeljük, hogyan bánnak a fiú, és hogyan a lány csecsemővel, rögtön láthatjuk ezt a megkülönböztető viselkedést - még akkor is, ha csak a baba ruhájának színe alapján valószínűsítik a nemét.

A férfiak dominanciája az emberiség történetének a legősibb, legáltalánosabb egyenlőtlenségi viszonya. A modern társadalmakban ez az egyenlőtlenség csökkent, de meg nem szűnt. Szeretjük azt gondolni, hogy a nemi diszkrimináció eltűnőben van. Elméletben talán, de a gyakorlatban a legkevésbé sem. A mai napig nem sikerült megvalósítani az egyenlő munkáért egyenlő bért alapelvet.

Hazánkban a nők - átlagosan és ugyanabban a pozícióban, ugyanolyan végzettséggel - 10-15 százalékkal keresnek kevesebbet, mint a férfiak. Ez persze egy átlagszám, amit néhol jócskán túl, néhol pedig mélyen alul kalibrálnak.

Ennek a jelenségnek - ami csak a skandináv országokban ismeretlen, Európában mindenütt küzdenek vele - történelmi hagyományai vannak. A nők tömegesen csak hatvan-hetven éve jelentek meg a munkaerő-piacon, mint potenciális résztvevők, azelőtt ritka volt a dolgozó nő. A férfiak uralta világban betolakodóknak vették a nőket és csak zsebpénzt adtak nekik fizetségül. Ez annyira mélyen ívódott be a kollektív tudatba, hogy még ma is általános a helyzet, hogy egy nő fele annyit kap, mint a vele együtt dolgozó férfi kollégája. A legnagyobb bérkülönbség a bankszektorban mérhető, ahol egy fiókot vezető férfi legalább 50 százalékkal számíthat nagyobb fizetésre, mint egy azonos beosztásban dolgozó nő.

Kevés olyan ágazat van, ahol nincsenek különbségek, vagy éppen fordított ez az arány. A közhivatalokban, a rendőrségnél és általában a közalkalmazotti szférában ez a különbség alig 1 százalék. A tendencia meg is fordul az oktatási intézményekben, ahol egy igazgatónő, ha minimálisan is, de többet keres, mint egy férfi.

A végzettség szerinti fizetéskülönbség lefelé nő, vagyis az alacsonyabb iskolai végzettséghez a férfiak mindig magasabb bért kapnak. Diplomásoknál 20%, középfokú végzettségben ez 30%, ez alatt 40% a különbség a férfiak javára.

A pályán eltöltött szakmai évek számát tekintve - idővel - egyre csökken a különbség: átlagosan 16 százalékkal keresnek többet pályájuk első három évében a férfi munkavállalók, míg az ugyanabban a pozícióban 10 évnél több tapasztalattal rendelkezők között ez az eltérés átlagosan 11 százalékra csökken.

Földrajzi adatokat tekintve a Budapesten dolgozó nők közelítik meg leginkább a férfiakat, az átlagbérek közötti különbség itt ugyanis csak 14%. A legnagyobb eltérés Komárom-Esztergom megyében figyelhető meg, itt 30 %-kal több a férfi munkavállalók átlagjövedelme, mint a nőké.

Hiába tilos egy állásinterjú során megkérdezni, akar-e még szülni a pályázó, ez mégis rendszeresen elhangzó kérdés. A nő ,,rossz munkavállaló” akkor is, ha már gyerekei vannak, és akkor is, ha még csak tervezi ezt. Nem lehet rájuk hosszú távon számítani, hiszen bármikor táppénzre, szülési szabadságra mehetnek; bármennyire is magasan kvalifikáltak, akármilyen kiváló képességekkel rendelkeznek.

Ennél fogva már maga az álláskeresés, állástalálás is jóval nehezebb nőként.