A férjem szerint túl sokat kütyüzök a gyerek mellett, szerintem „bagoly mondja verébnek...”

Nálunk nem igazán van „képernyőzés”. Persze voltak időszakok, amikor mi is engedtük a kisfiunknak, hogy megnézzen egy-egy mesét a Youtube-on, sőt olyan a mai napig van, hogy ha például beteg és nem hajlandó már máshogy hagyni a hosszú hetekig tartó, és lássuk be, kisebb kínzásnak is beillő „gőzölést, orrszívást” egyebeket, akkor beteszünk valamit a figyelme elterelése végett. Ezen kívül azonban a kezdetek óta nem igazán van mozgókép nézés: egyszerűen már friss szülőkként sem tartottuk jónak, hogy orrba-szájba mesét nézzen.

Ami úgymond „legális”, az a nagyszülőkkel való videótelefonos kapcsolattartás és a zene, amit jellemzően streaming szolgáltatón keresztül érünk el neki. Az óvodában és ha vendégségbe megyünk persze nem lehet és nem is akarjuk elzárni attól, hogy lássa ugyanazt, amit a többi gyerek...de mégis: nem hisszük, hogy jó gyakorlat egy 5 éves gyerek agyát már akár korán reggel azzal stimulálni, hogy amíg beérünk vele kocsival az óvodába, addig ő nézhet egy mesét apa telefonjáról. (Ezt a szokást konkrétan többször is látni véltem egy másik kigyerek esetében, amikor egyszerre érkeztünk meg az ovi kapujába).

Persze nem akarok álszentnek tűnni: mi is kütyüzünk rendesen a férjemmel, főleg, hogy mindkettőnk munkája javarészt a laptop nyomkodásából és telefonálásokból tevődik össze. Arra azért próbálunk figyelni, hogy amikor a gyerekkel töltünk időt, akkor már ne legyen állandóan a kezünkben a készülék. Ez persze szinte lehetetlen: én ugyanis nagyjából a közösségi oldalakon élem a fél életemet hivatásszerűen, és ezen egyelőre nem is igazán tudok majd változtatni.

Így esett meg a minap, hogy tényleg szinte egész délután a telefonomon lógtam, még azután is, hogy a gyereket hazahoztam az óvodából:

Épp vonatpályát építettünk duplóból, amikor az egyik nagyobb legó-elem mögé gondosan elrejtett és persze lenémított készülékre lopva rápillantottam és fél kézzel bepötyögtem valamit, majd jött a váratlan számonkérés:

„Halaszthatatlan dolgok történnek az Instagramon? Mi lehet ennyire fontos?” – kérdezte a férjem, amire hirtelen dühből válaszoltam, tudván, hogy ő bizony még hétvégente is képes úgy pihenni a kanapén, amíg a gyermekünk játszik, hogy egy díszpárna mögé dugva a mobilját, épp sorozatot néz...(és az hiszi, senki nem látja attól, hogy a hangját nem hallani a bluetoothos fülhallgatónak köszönhetően).

„Ne haragudj, de semmi közöd hozzá!” – vágtam rá erőteljesen.

„De, nagyon is van hozzá közöm, mert ma még egy percre nem láttalak a telód nélkül és látom, hogy most sem vagy velünk fejben” – folytatta.

„Na jó, itt álljunk meg, mert nem szeretném most felhozni a jobbnál-jobb példákat, hogy egyesek azért trónolnak 20 perceket a vécén, hogy befejezhessenek egy sorozatot...” – zártam le.

Persze megsértődött, az én szemem meg szikrákat szórt és elvonultam még néhány percre a másik szobába, hogy ne a gyerek előtt fejezzem be a „halaszthatatlan dolgomat” (tényleg az volt sajnos). Tudom, nem könnyű a digitális világban odafigyelni a kütyüzés csökkentésére, de mi továbbra is nagyon próbálkozunk. Arra azonban kíváncsi lennék, hány háztartásban robbant ki ez nap mint nap a miénkhez hasonló vitákat és hogy miként kezelik, oldják ezt meg más szülők. Komolyan: ti hogy csináljátok?