Létezik, hogy hármasikrekkel könnyebb az élet, mint egy babával?

Anna, Boglárka és Csenge nagyon korán, a terhesség 6. hónapjában látták meg a napvilágot. 56 napot töltöttek koraszülött intenzív osztályon, az utolsó három napot rooming-in rendszerben. Csak mi voltunk négyen összezárva egy külön kórteremben.

Óriási előnnyel indultam egy első gyermekes édesanyával szemben:

• Az intenzív osztályon kialakították a babák napi rutinját: pontosan 3 óránként ettek, és az esti etetés előtt, 20.00-kor fürödtek.

• Minden étkezéskor két nővérke jött segíteni etetni és pelenkázni, és az esti fürdetésnél is ott állt mellettem az egyikőjük – csak annyit és azt segítettek, amennyit és amit kértem.

• Az egyik ötgyerekes nővérke a babaápoláson túl rengeteg hasznos gyakorlati tanáccsal látott el, amit már a hazaérkezés napján hasznosítottam

• Mindhárom baba légzésfigyelővel került ki az inkubátorból a kiságyba, melynek használata természetessé vált, mire hazamentünk és...

• A koraszülött osztályon oktatást is kaptunk, hogy mi a teendő, ha beriaszt a légzésfigyelő.

Úgy mentünk haza a kórházból, hogy tudtam, képes vagyok gondoskodni a gyermekeimről. Hatalmas felelősség három nagyon picike kis élet, akik teljes mértékben tőled függenek.

Az, hogy nem kellett aggódnom azon, hogyan kell táplálni, tisztába tenni vagy fürdetni őket, mert volt lehetőségem „begyakorolni”, levette rólam a friss szülőkön lévő stressz nagy részét.

Bár az a helyzet, nem is nagyon lett volna idő aggódni, vagy kétségbe esni: pontosan háromóránkénti periódusukban éltük az életünket, éjjel-nappal.

Nem aggódtam az anyatej miatt sem, ami megint rengeteg frusztrációtól és elvárásokon való feszengéstől szabadított meg. Tudtam, három babát szinte lehetetlen csak anyatejjel táplálni, így ezt a nyomást letéve vegyes (anyatej + tápszer) táplálással az első 4 hónapban cumisüvegből kapták a tejet, ezután pedig 13 hónapos korukig tandemben szoptattam.

Hiszem, hogy a koraszülött babáknak az anyatej egy pajzs, mely segíti a PICi hősöket a harcukban a túl korai érkezésük miatt rájuk leselkedő ezernyi veszéllyel szemben. De hiszem azt is, hogy sokkal jobb „elég jó” anyának lenni, és tápszert (is) használni, mint folyton stresszelni a tejmennyiségeken.

Mivel a „trikreim” együtt esznek, így kénytelenek voltak megtanulni várni. Ami otthon sokszor nagy ellenállásba és hangos tiltakozásba torkollik, de amint kimozdulunk látható és érezhető, hogy türelmes és szófogadó babák. Nem véletlenül kérdezik sokan, hogy „mindig ilyen nyugodtak?”

Bár az elején én is beleestem abba a hibába, hogy folyton másokhoz hasonlítgattam a babákat – hány foga van, mennyi a súlya, át tud-e már fordulni, mit és mennyit eszik, mekkora a haja, satöbbi-satöbbi – hamar rájöttem, hogy mindhárom lánykám külön egyéniség, más-más fejlődési ütemmel. Figyelembe veszem, mit kell tudniuk a védőnői státusz vagy a fejlődésneurológus szerint, de nem esem kétségbe, ha valamit még nem tudnak. Kezdetben sokat kellett tornáztatnom őket, segíteni a mozgásfejlődésüket. Mostanra sokszor elegendő, ha elég teret biztosítok nekik. Az egyik húzza magával a többit abban, amit ő tud.

És végül, de nem utolsó sorban három egykorú baba mellett megtanultam, hogy bármit meg tudok oldani. A babák találékonnyá tesznek, és képesek a legjobbat kihozni az idegenekből is. Mosolyt csalnak a gondolataikba mélyedt, mogorva arcokra, és mindig akad egy segítő szándék, ha akadályba ütköznék.