Túlélésből jeles!
Annyiszor eszembe jutott ez már, mióta figyelem, hogy fejlődik a gyerek. Főleg a mozgás terén. Mert hát amikor megszületett, kvázi arra sem volt képes, hogy a fejét a másik oldalra fordítsa. Most meg fut, rohangál, ugrik, mászik, és persze esik. Sűrűn, mint a tavaszi zápor.
Eleinte alig vártam, hogy jaj, csak emelje meg a fejét, forduljon át, üljön-álljon, másszon. Aztán persze jött az a pillanat, mikor már csak arra kellett várnom körömrágva, hogy mikor kezd konkrétan járni. De az idáig vezető út hosszadalmas volt és nem mentes az izgalmaktól. Igazából akkor kezdődött, mikor a gyerek felült, és úgy is akart maradni, de az még nem ment neki. Úgyhogy dőlt jobbra-balra-hátra, nagyokat koppant a feje, jött egy kis nyűg, aztán próbálkozott újra. Nem vagyok teljesen hülye, inkább körbepárnáztam, de még így is sikerült úgy esnie, hogy a párnákat széttolva a parkettán landoljon.
Aztán a kölök megtanult kúszni-mászni. Hátrafelé. Valahogy mindig a kanapé alá szorult a végén, ahol harsány üvöltéssel jelezte, hogy zsákutcába került ő és az élete, azonnal menjek megmenteni. Én meg szuperhősként fél kézzel felemeltem a kanapét, másik féllel kikaptam a nyekergő kölköt, az általam vélt lehető legbiztonságosabb távolságba menekítettem a kanapétól, majd megnyugodtam. Öt percre, mert addigra a gyerek ismét a kanapé alatt szirénázott. A bicepszeim akkortájt igencsak edzettnek bizonyultak.
Komolyabbra fordult a helyzet, mikor a gyerek a kúszás-mászást már képes volt az állással kombinálni. Először is: előbb kezdte a lemászást gyakorolni, mint a felmászást. Például az ágyról. Az állás ekkor még kissé kezdetlegesen ment, vagyis az eredmény sűrű potyogás volt. Reggelente jobb ébresztőnek bizonyult, mint bármelyik ébresztőóra. Mondjuk, azt hiszem, a szívemnek nem annyira használt, amikor minden reggel egy brutál adrenalinlökettel indítottam hadba.
Egyébként maga a járástanulás sem tűnt veszélytelennek. A kölök két lábra állt, kb. olyan mozgáskoordinációval, mint Pista bácsi fizetésnap egy haverokkal a kocsmában eltöltött kedélyes este után, majd megpróbált az imbolygás közepette lépni egyet. A hatás elképzelhető – vágódás hanyatt, hasra, oldalra. Ez már uszkve 80-90 centis magasságból is elég megrázkódtatás meg fájdalom, de a gyerek nem adta fel: ismét próbálkozott egy röpke nyiffogás után.
És a java még csak innentől jött! Mert amint a gyerek elindult, meg sem akart állni, úgy érezhette, hogy neki azonnal meg kell ismernie a világot, ki kell próbálnia mindent, amit lehet – meg azt is, amit nem. Emellé természetesen nulla félelemérzet dukál, később fűszerezve az akarom-mosttal. A hatás elsöprő volt: napi szinten potyogott mindenhonnan – székről, kanapéról, polcok és asztal tetejéről. Ha pedig voltam olyan kipihent, hogy elvigyem a játszótérre, akkor ez a sor még bővült a hintával, a csúszdával, a mászókával és a homokozó szélével is.
A végén már szemem sem rebbent, ha esett-beütött-vérzett, az első idők szívdobogtató jajistenem pánikja már tovatűnt, csak felállítottam a gyereket, kicsit leporoltam – kevesebb föld kerül a mosógépbe, talán megússza a szerelőt -, aztán mehetett a következő életveszélyes kalandjára. És ment is. És mindig megúszta kisebb zúzódásokkal. Mert jól esett, mert időben odaértem, mert időben észrevettem és megakadályoztam.
Mert a villanyóra például akkor is rettenetesen érdekes, ha elérése csak a bejárati ajtó biztonsági rácsáról való félkezes lógással lehetséges anyánk minden óvintézkedése ellenére, és a téren a kispatak sem tűnik félelmetesnek, ha a vizes köveken való császkálásról van szó, mint otthon a vízzel teli fürdőkád, amibe bezzeg minden ellenkezés ellenére estéről-estére beledugják. És a kismotorral sem lehet ám úgy lezúzni a meredek utcákon, hogy fékezzen, hiszen nincs is rajta fék gyárilag meg különben is, minimum meg kell előzni az úton mellette 70-nel (százhússzal) elzúzó BMW-t!
Azóta szerencsére már van félelemérzete a kölöknek, és már viszonylag helyesen képes felmérni, mi az a kaland, amibe még belemehet és mi az, amitől jobb lenne talán óvakodni. De komolyan azt gondolom, a kisgyerekeknél nagyobb túlélő nincs, még Bear Grylls is mehet a susnyásba, simán lenyomja bármelyik kétéves, mind veszélyes kalandok bevállalása, mind azok túlélésének esélye szempontjából. Még akkor is, ha ott a szülő szeme a nap 24 órájában, a hét minden napján.
Nálatok mi volt a gyerek legfélelmetesebb, legveszélyesebb húzása?
Szilágyi Diána, 2012. június 04.
Babanet hozzászólások(6 hozzászólás)
-8 hósan úgy esett neki a ház belső lábazatának hogy felrepedt a szemhéja és a vérömleny elindult a szemgolyója felé. Én csak álltam és bőszen imádkoztam hogy ne csússzon le teljesen a szemgödörbe mert akkor mehetünk kórházba felvágni, persze 2 mm-re megállt mellette. De azt a másfél percet senkinek sem kívánom...
-Két héten belül kétszer esett el úgy motorral, hogy 4 helyen repedt szét a szája, az alsó ajkát nem is lehetett látni a felsőtől, úgy rálógott, a fogászaton meg közölték második alkalommal, hogy a 3 első foga kimozdult, úgyhogy nagyeséllyel kihullik 1-2 éven belül...nézzük mikor kezd feketedni, szerencsére eddig még nem...koppkopp. Mellékesen második alkalommal álló helyzetből esett, mert mindenképp nagykövön akart motorozni és sajna amiben ügyetlen hogy soha nem teszi a kezecskéit maga elé amikor az arcára esik.
- Télen kb 40 alkalommal mászott be a lefóliázott homokozóba és kifelé menet persze megcsúszott a szélén, pont pofira esett. Két nap alatt úgy lehúzta az orrocskáját, hogy első nap még csak úgy nézett ki mint aki mattrészeg, hatalmas vörös bedagadt orral, de aztán sajna a horzsolásból jó nehezen gyógyuló seb lett.
-A legdurvább esése egy fal élére sikeredett, akkora dudor lett a homlokán, mint egy nagyon nagy termésű dió és annyira ki is emelkedett a vérömleny. A többi vérző sebe is ijesztő volt, mert ha Zéti esik akkor Ő nem aprózza el, de ez mondjuk tényleg olyan volt, hogy levegőért kapkodtam jó pár percig.
Hozzáteszem, férjem orvos és az utolsó sebet leszámítva egyik alkalommal sem volt itthon, úgyhogy remekül mindig én kapom a hatalmas adag jóságot, amíg apjuk ügyel....
A motoros esésnél pont a suli mellett voltunk, rohantam be vele a mosdóba, mert nagyon vérzett és nem láttam, hány foga esett ki hirtelen, de mire a wc-hez értem már vagy öten rohantak utánam, eléggé látványos "hazafutás" volt.
Mindezek mellett még mindig azt mondom, elképzelhető hogy nem a világ legelevenebb gyereke(i) jutott(ak) nekem és van még többet eső, bukdácsoló gyermek is.:-))) Na, de az tény, hogy minden esti imát úgy kezdünk, hogy köszönjük hogy ezt a napot is túléltük...:DDD
Én azért bízom benne hogy lesz ennél egy picikét könnyebb is, mert hogy vadak, félelmetesek és egyáltalán nem tartanak semmitől, az is fix. A kicsi még csak most lesz 2, de már olyan lazán fut felfelé a 3 méteres meredek csúszdán, hogy csak lesek. Meg mászik létrára, 5 egymásba állított műanyag székre, asztal-komód tetejére, stb....
Erre megbotlik a saját lábában, elesik, és a könyökét töri..majd a tejszínes csirke nem jó neki ebédre , ő csinál mást....teszem hozzá, már elég nagy volt a kés használathoz.....erre elvágja az ujját, de úgy, hogy a kettes idegszálat is...varrás, gipsz, mozdulatlanság...ma 21 éves már....hál isten felnőtt, és még egyben van:))