Társasozunk?

Persze, akármekkora gyerekkel még nem lehet igazán társasjátékozni. A gyerekek nem születnek együtt a szabálykövetés képességével, idő kell, mire ez kialakul bennük. Ezért sem lehet egy másfélévessel úgy memóriázni, hogy valóban érvényesüljenek a megszabott szabályok. Ekkor a gyerek már esetleg szívesen belekezd a játékba, de minden szabályt felrúgva, nyilván úgy alakítva a játékot, hogy lehetőleg ő nyerjen.

Bezzeg az óvodáskorúak! Úgy 4 éves korra alakul ki a szabályok mélységes tisztelete, amelyekhez egy óvodás körmeszakadtáig ragaszkodik. Ne is próbálkozz azzal, hogy egy otthon még új társast másképp akarsz játszani, mint ahogy ő megszokta az oviban, mert balhé lesz! Egyébként ebben a korban már a gyerek általános rendszabályozása is könnyebb egy kicsit pont ennek a szabálykövető magatartásnak köszönhetően. Könnyebb, de nem zökkenőmentes.

De térjünk vissza a társasjátékok témaköréhez: nálunk az első társas a már fentebb említgetett memóriajáték volt. A gyerek imádta, könnyű játék, és hamar sikerélménye is lehetett benne, mert bizony az ő vizuális memóriája kenterbe verte ám az enyémet. Jó, meg a szabályokat is alakítgattuk a szája íze szerint, mert miért ne. Aztán következtek a dominók, ezekből volt klasszikus és bogaras változatunk is. Nálunk a kirakósok is egy ideig társasnak számítottak, mert ketten kellettünk hozzá, de ott nem volt nyertes-vesztes, csak csapatmunka. Kis idő múltán a gyerek simán boldogult már egy-egy bonyolultabb darabbal is, hosszú hónapokon át ez volt a kedvence.

Később – úgy három éves kora körül – jöttek az ügyességet igénylő társasjátékok: volt állatkertes-állatetetősünk, ahol labdák jelképezték az állatok táplálékát, akiknek a „ketrecébe”-karikájába ezekkel bele kellett találni. Így kellett minél több állatpárt összegyűjteni. Volt zoknipárosítós játékunk is, ahol a nagy kupac zoknikból egységnyi idő alatt kellett minél többet összeszedni, persze a másik elől elkapkodva – vajon ki nyert benne mindig? Pedig nem direkt hagytuk nyerni. És persze, a marokkó – hivatalos nevén mikádó -, örökzöld, megunhatatlan és gyors!

Négyéves kora körül már komolyabb játékokkal is meg mertünk próbálkozni. Nagy kedvenc volt egy mókusos játék, amiben a pályán lépegetve be kellett előzni a többi mókust, a cél pedig természetesen minél több mogyoró megszerzése volt. Szintén számtalanszor vette elő a gyerek azt a nyuszis-ugrálós játékot, amelynek pályáját egy hatalmas répa uralja, és ahol az óvatlanul lépegető játékos hamar egy likban végezheti. Ha én pottyantam, röhögés volt, ha ő, akkor rimánkodás, hogy de csak most az egyszer hadd szedje ki, lécci.

És ekkor kapta az első kártyajátékát is, ami lényegében tekintve az UNO szabályrendszerére épült, csak cicás volt. Ezzel számtalan hatalmas csatát vívtunk, vittük magunkkal mindenhová, sokszor még a járműveken és az orvosi várókban is vertük a blattot. Ezzel a játékkal már lehetett stratégiát kiépíteni, kicsit szívatni a másikat, úgyhogy tényleg remekül szórakoztunk rajta. És érdekes módon a gyerek itt már remekül viselte a vereséget is.

Mivel már az óvodában kiderült, hogy remek a logikus gondolkodása, és szeret is vele kísérletezgetni, kapott egy olyan játékot is, aminek az alapja az amőba, ám egy olyan csavarral, hogy minden lépés után a négy részre osztott játékmező egy részét kilencven fokkal el kell fordítani. Esélyünk sem volt ellene. Akárcsak a piramisépítő játékban – nem, ezt nem büntetik, ne aggódjatok -, ahol a két ellenfél közül az nyer, aki a saját kockáját tudja a piramis csúcsára felbiggyeszteni.

De ekkor ismerkedett meg a römi táblás-kockás változatával is, és bár itt sok múlik a szerencsén, a kombinálásban és az előre gondolkodásban a gyerek sok meglepő momentummal szolgált. Érdekes módon ezt kártyával nem szerette sosem annyira játszani.

Az óvoda végén köszöntött be a mi gyermekkorunkból is ismert társasjátékok korszaka: a klasszikus vadászós-állatbegyűjtős és a gazdálkodós-pénzspórolós volt a legnépszerűbb. Én kicsit mindkettőt untam, de főleg az előzőt, mert a gyerek kb. háromféle olyan útvonalat és trükköt kitalált hamarjában, amivel minimum egy, de inkább 2-3 lépéssel előttünk megszerezte a legtöbb pontot érő oroszlánt. De már szigorúan minden szabályt betartva – és nem kell mondanom, hogy velünk is betartatva.

Szintén az óvoda végén kapta meg karácsonyra azt a játékot, ami azóta is töretlen népszerűségnek örvend, és nemcsak a gyereknél, hanem nálunk is. Ez egy klasszikus stratégiai társasjáték, amelyben településeket kell alapítani és fejleszteni, nyersanyagokat kell termelni és cserekereskedelmet is szükséges folytatni az ellenfelekkel. Ez az a játék, amiben mindannyian órákra el tudunk merülni, amit egyformán élvez kicsi és nagy.

És persze, most már a kártya is egyre nagyobb teret hódít: ha kevés az időnk, akkor csak snapszerozunk, ha több, akkor nekivágunk egy rikiki-partinak is. A most már iskolás gyerek az osztálytársaival tavaly pókerrel ütötte el a napköziben az időt. Lassan majd jöhet az ulti és a kanaszta is.

Nálatok mikor és mi volt az első társasjáték, és most mik a kedvencek? És milyen gyakran ül össze a család egy jó kis társasozásra?