Nem isten vagy, kérj bocsánatot!
A mi gyerekkorunkban még viszonylag gyakori volt az a felfogás, hogy a szülőnek mindig, sőt MINDIG igaza van. A szava szent és sérthetetlen, kétségbevonhatatlan és megkérdőjelezhetetlen. Fellebbezésnek helye nincs, meg értelme sem. Pedig nyilván a valóságban azért ez nem mindig így van. Egy szülő is tévedhet, vagy követhet el hibát, hozhat rossz döntést.
Nincs ezzel semmi baj. Csak azzal, ha ezt nem hajlandó a szülő elismerni-beismerni. És mivel a szüleink idején a fent leírtak eléggé általánosnak tekinthetők voltak, a mi generációnk ezzel az útravalóval a batyujában indult el az anyaság-apaság nem kicsit rögös útján. A batyuban őrzött kincseinket – legyenek azok szépek vagy csúnyák felnőtt fejjel is – nehéz nem elővenni és használni. Pedig érdemes olykor túllépni a belénk nevelt vagy magunktól kifejlesztett korlátokon és módszereken.
Mert igaz, hogy egy kisgyerek istenként néz fel a szüleire, de attól, hogy kicsi, még érzi, hogy mikor nincs igaza anyának-apának, vagy mikor bánnak igazságtalanul vele. Később, a kamaszkor hajnalán pedig már kezdi tisztán látni a szülei esendőségét és hibáit – kritizál is rendesen. Szülőként ezt megélni nem könnyű – ahogy azt sem, hogy a gyerek rohamtempóban válik le rólunk -, hiszen mennyivel könnyebb is, ha a gyerek készpénznek vesz mindent, amit mondunk vagy teszünk.
Ugyanakkor szinte mindannyian arra vágyunk, hogy a gyerekünk képes legyen kiállni a maga igazáért és az érdekeiért, és egyúttal arra is, hogy jöjjön rá, ha hibázik, tanuljon a hibákból és legközelebb ne kövesse el ugyanazt, és bánjon igazságosan másokkal – no meg tanuljon meg bocsánatot kérni. És majd elfelejtettem: tanulja meg tisztelni a szüleit és a többi embert.
A gyerek többek között utánzással tanul, és mi, a szülei vagyunk a példa számára. Ezerszer többet nyom a latban minden tettünk, mint az összes nevelő szó, ami elhagyta a szánkat. Hogyan várhatnánk el a gyerektől, hogy belássa a hibáit, ha mi sem vagyunk hajlandók észrevenni a magunkét? Hogyan várhatnánk el tőle, hogy őszintén bocsánatot kérjen, ha mi valamiféle félreértelmezett büszkeség és felsőbbrendűségi tudat miatt nem vagyunk ugyanerre képesek? Hogyan tiszteljen bárkit, ha mi nem adunk neki tiszteletet azzal, hogy elismerjük az igazát és belátjuk a hibánkat, ha az így jogos? És hogyan álljon ki az érdekeiért, az igazáért, ha izomból lenyomjuk, és nem hagyjuk, hogy gyakorolja ezeket a képességeket?
Szerintem a legfontosabb, amit egy szülő adhat a gyerekének az, ha belátja a saját hibáit és rossz döntéseit, és maga is képes bocsánatot kérni a gyerekétől, majd igyekezni azon, hogy újra ne kövesse el ugyanazt. A gyerek ezt elképesztő módon értékeli, és már önmagában ezért is akkorára nő a szemében a szülő, mint még soha előtte. És még valami: közben mi is tanulhatunk valamit a gyerekünktől, valami nagyon fontosat. Őszinte, tüske nélküli megbocsátást.
Te kértél már bocsánatot a gyerekedtől? Miért?
Szilágyi Diána, 2014. március 11.
