Mire jó a dackorszak?

Miután a baba megszületik, szoros szimbiózisban él az anyjával – vagy az őt legtöbbet gondozó személlyel -, olyannyira, hogy csak 3-6 hónapos korában kezdi felfedezni azt is, hogy a keze-lába hozzátartozik. Ekkor lehet azt látni, hogy a gyerek nézegeti-csócsálgatja a saját pracliját vagy tappancsát, így alakul ki a testséma. Később, úgy 8-9 hónapos kora környékén tapasztalhatják meg a szülők a szeparációs szorongás vagy félelem első hullámát, amikor a baba már attól is éktelenül visít, ha az anyja hátat fordít neki – e mögött az a felismerés áll, hogy ő és anya nem egyek, viszont azt még nem tudja, hogy ha anya eltűnik a láthatáron, akkor nem megszűnik létezni, és igenis vissza fog térni.

Mindeközben a baba személyisége folyamatosan épül és alakul, méghozzá a környezet visszajelzéseiből táplálkozva. Ha a gyerek sok – és reális - pozitív megerősítést kap, önbizalma és önértékelése egészséges lesz, ha inkább a negatív visszajelzések vannak túlsúlyban, akkor a kicsiből szorongó, önmagát alábecsülő gyermek, majd felnőtt válik. Az énkép és az önálló személyiség fejlődésének fontos állomása az, amikor a gyerek belép a dackorszakba.

Az első jele annak, hogy közeledünk a dackorszakhoz, hogy a gyerek egyes tevékenységek esetén nem kér a szülő segítségéből – legtöbbször ez talán az etetésnél jelenik meg, amikor a gyerek nem hajlandó anya kezéből elfogadni az ételt, csak akkor eszik, ha nála lehet a kanál. Később aztán ez már csak cifrább lesz, amikor már szóban is megerősíti: „egyedül!” vagy „én akarom!”. Bizony, a dackorszak nemcsak a szülőről való leszakadás első, félre nem érthető hulláma, de az önállóság kialakulásának is.

Ha lehetséges, érdemes hagyni, hogy gyakorolni tudja, hogyan érvényesül az akarata. Például hagyd, hogy egyedül egyen vagy egyedül öltözzön. Nem baj, ha az étel fele mellémegy – az ezzel való játéknak is szerepe van a fejlődésben -, és az sem baj, ha felemás zoknit ráncigál magára. Sok apróság van, amiben hagyhatod, hogy döntsön – persze, ésszerű keretek között. Nyilván az autók közé akkor sem futhat ki, ha mindenáron ez a vágya.

Szabályokra, korlátokra egyébként is szüksége van, a szülő feladata pedig az, hogy ezeket megszabja. Figyelj arra, hogy ne kelljen mindenre nemet mondanod, vagyis legyen elegendő mozgástere, szabadsága a gyereknek, de azért legyenek korlátok. Ezekre két okból is szüksége van a picinek: egyfelől muszáj megpróbálnia, hogyan hághatja vagy tolhatja ki a kereteket, feszegetnie kell a határokat, hiszen most gyakorol a majdani nagybetűs életre. Úgy is tekinthetsz ezekre a próbálkozásokra, hogy bizony anya-apa a bokszzsák, akiknek a szeretetében mindig biztos lehet, rajta próbálgatja a gyerek a tigriskarmokat, hogy aztán, mikor majd önállóan belemegy a nagyvilágba, tényleg megtalálja és megállja a helyét benne.

A korlátok másik szerepe kicsit ambivalens módon a fentiekkel tulajdonképpen ellentétes: biztonságot adnak a gyereknek, biztos támaszt és eligazodási pontokat az őt körülvevő világban. Ha nincsenek korlátok, a gyerek folyamatos bizonytalanságérzettel fog küzdeni. Ha vannak, akkor feszegetni fog. Jó kis 22-es csapdája, igaz?

A dackorszak legjellemzőbb tünete, hogy a gyerek időről-időre, naponta akár többször is durcáskodik, vagy – és ez még inkább jellemző - hisztizik. Utóbbi érzelmi reakció-kitörés legtöbbször két dolog miatt történhet: ha a kicsi nagyon szeretné érvényesíteni az akaratát valamiben, de saját fizikai vagy értelmi korlátai miatt még nem képes rá, vagy ha a kicsi a szülő vagy a környezet által felállított korlátba ütközik. Mindkét esetben heves frusztrációt él át a kicsi, ami aztán addig feszül benne, míg muszáj kiadnia magából. De igazság szerint ezzel mi is így vagyunk, csak megtanultunk kulturált formában hisztizni, nemde?

Persze, megpróbálhatod megelőzni a hisztit, hiszen vannak előzetes jelei általában, de ha kitört, akkor is bevethetsz pár praktikát, kreatív megoldást. Megelőzésre jó módszer lehet a figyelemelterelés, de szerintem még hatásosabb egy közös kompromisszum megkötése, és nemcsak azért, hogy elkerüld az idegszálaidat durván megviselő visítást, hanem azért is, mert ezzel a gyerek megtanulja: két, egymásra és egymás igényeire nyitott ember igenis képes olyan megoldást találni bármilyen problémára, ami mindkettejük számára elfogadható. Ezzel fontos eszközt adhatsz egy életre a kezébe - a hatékony konfliktuskezelést.

Ha pedig kitört és tombol a vihar, akkor ismételten egy új dologra taníthatod meg porontyodat, az önfegyelemre. Ennek két útja is van: az egyik az, hogy te magad is megpróbálhatsz higgadt és türelmes maradni – amíg lehet -, mintát nyújtva ezzel a későbbiekre, másfelől igyekezhetsz olyan eszközöket adni a gyereknek, amivel konkrét helyzetben képes kezelni a dühét-csalódottságát. Hogy ezt meg tud valósítani, talán segíthet az a gondolat, hogy a gyerek nem azért őrjöng, hogy téged rövid úton a sírba tegyen. Csak épp nagyon rossz neki és mivel még kicsi, nincs tapasztalata, hogyan kezelje ezt az érzést, vagy hogyan szabaduljon meg tőle.

A dackorszak arra is remek időszak, hogy a felnőtt, a szülő is alakuljon. Pontosan a fentiek miatt hihetetlen mértékben tanít önfegyelemre, önreflexióra, türelemre és persze, a kompromisszum készség is erősen fejlődhet. Ha emellett még sikerül humorral és szeretettel kezelni a hisztis helyzeteket, akkor tényleg sokat nyerhet rajta mindkét fél.

Ha sikerül úgy túlélni a dackorszakot, hogy a gyerek akaratát a szülő nem töri meg, jó úton haladtok majd afelé, hogy a gyerek önálló, határozott, az érdekeiért kiállni tudó, de ésszerű kompromisszumokra nyitott személyiségű felnőtté váljon. Ami a mai világban egyáltalán nem mindegy. Bár addig még vár majd rátok egy finom kis kamaszkor is…