Miért halogatják a gyerekek a lefekvést?

 

A lefekvés elleni harcok estéről estére olyannyira megkeserítették az otthonunkat, hogy kezdtem rettegni a naplementétől – ez egy kicsit drámainak tűnik, tudom. Nem tudtam megérteni, hogy a gyermekem hogyan volt képes lefekvéskor egy-két órát – igazán rossz napokon pedig három órát – sírásra, nyafogásra, és minden másra fordítani, csak arra nem, hogy elaludjon. “Csak még egy könyv. Csak még egy korty víz. Csak még egy ölelés.”

 

Minden igény kielégítése és minden kérés teljesítése még mindig nem volt elég ahhoz, hogy a gyermekem lehunyja a szemét. Elkezdtem azon tűnődni, hogy: túlságosan engedékeny vagyok? Szinte kétségbeesetten próbálkoztam mindennel, ami több nyugalmat és jobb alvást biztosítana számunkra. De úgy éreztem, megrekedtem. Egyik megoldás sem tűnt igazi megoldásnak. 

Úgy döntöttem, hogy visszamegyek a tervezőasztalhoz. A szülői munka egy kapcsolat, ezért időt szántam arra, hogy ne csak az én céljaimat, hanem a gyermekem céljait is értékeljem.  

 

Nos, azt akartam, hogy a fiam elaludjon, hogy némi időt magamra fordíthassak. Talán ez a 30 perc lehetővé tenné, hogy elvégezzek néhány nagyon szükséges házimunkát. Vagy talán valami apróságot tehetnék magamért, például lezuhanyozhatnék (négy napja nem mostam hajat), mielőtt beesnék az ágyba. Túl nagy kérés volt? Csak 30 percet magamnak egy 24 órás nap alatt? 

 

A fiam célja az volt, hogy maradjak, és fejlődési szempontból ennek van értelme. A gyerekek arra vannak beállítva, hogy a gondozóik közelében legyenek. Míg én úgy tekintek a lefekvésre, mint egy lehetőségre, hogy egyedül tölthessek egy kis időt, addig a fiam rendszere a lefekvést azzal társítja, hogy az elsődleges kötődése elhagyja őt, hogy valami mást csináljon. Az idegrendszere egyszerűen fenyegetésként regisztrálja a távozási szándékomat, és ezért minden trükköt elővesz, hogy maradásra bírjon.

Rájöttem, hogy ha valaminek az eredménye jobban érdekel engem, mint a fiamat, akkor frusztrált leszek. Minél frusztráltabb vagyok, annál jobban ragaszkodik hozzám a fiam. Minél jobban ragaszkodik hozzám, annál jobban összpontosítok a célomra. És minél inkább érzi, hogy el akarok menni, annál inkább arra kér, hogy maradjak. Körbe-körbe megyünk. 

 

Ahhoz, hogy megtörjem a körforgást, tudtam, hogy vissza kell szereznem a saját hatalmamat, nem pedig elvenni az övét – befolyásolni tudom, de nem irányíthatom. Rájöttem, hogy a fiam nem engem bosszant fel. Az, hogy én hogyan éreztem és hogyan reagáltam, az én felelősségem volt. Így hát a szavaim, gondolataim, érzéseim és cselekedeteim erejére összpontosítottam. Azon kaptam magam, hogy a “Hogyan tudom rávenni a fiamat, hogy...?” helyett a “Milyen lépéseket tudok tenni itt?” kérdésre váltottam át. 

 

Sok béke származik abból, ha elfogadjuk, ami történik. Nem tudjuk irányítani, de reflektálhatunk rá és módosíthatjuk a reakcióinkat.

Mindkét célunkat szem előtt tartva, és azokra a dolgokra összpontosítva, amelyeket én irányíthatok, képes voltam néhány eszközt bevezetni a lefekvésünkhöz. Az új célom az lett, hogy mi nyerjünk, ne csak én. 

 

A határaink nem arról szólnak, hogy mit nem tehetnek meg a gyerekeink, hanem arról, hogy mi mit teszünk meg. Ez az irányítástól a kapcsolat felé mozdít el bennünket. Kérdezd meg magadtól: Mit vagy hajlandó megtenni? 

 

Gyakran azon kapom magam, hogy azt mondom a gyermekemnek: “Hajlandó vagyok itt feküdni, amíg becsukod a szemed”, ahelyett, hogy azt mondanám: “Csukd be a szemed, vagy elmegyek”. Látod a különbséget? Az egyik egy hatékony határ, a másik pedig az ellenőrzésre összpontosít. 

 

A következetes rutinok segítenek a gyermekeknek abban, hogy biztonságban érezzék magukat, mert az agyuk tudja, mire számíthatnak. Vond be gyermekedet annak eldöntésébe, hogy milyen lesz a lefekvés előtti rutin. Például minden este hétkor pizsamába bújik, fogat mos, olvastok egy könyvet, majd lefekszik aludni. 

 

A fiam imádja, amikor kreatív leszek lefekvés előtt. Néha egy olyan egyszerű dolog, mint néhány jógamozdulat is sokat segít. Ha a gyermeked szereti a sok ölelést, öleld át a legmélyebb, legkedvesebb öleléssel, úgy téve, mintha nem tudnál betelni vele. Vagy cseréld fel a szerepeket, és kérj a gyerekedtől te egy ölelést. Tapasztalataim szerint ez sokkal hatékonyabb, mint a hatalmi harcok.

 

Ha nem vagy hajlandó a gyermeked mellett feküdni, amíg el nem alszik, összpontosíts a következő kapcsolati pillanatra. Ez egy Dr. Gordon Neufeld által kifejlesztett, kötődésen alapuló stratégia, amely csökkenti a gyermek szorongását és ellenállását, és tiszteletben tartja a gyermek fejlődését. Az alaptétel az, hogy ha a távozásod helyett az újrakapcsolódásra összpontosítasz, segítesz a gyermekednek ellazulni és magától elaludni, mivel elkezd bízni abban, hogy visszatérsz, mielőtt újra szüksége lenne rád. 

 

Mondd meg gyermekednek, hogy most kimész a szobából, de vissza fogsz jönni – “Két perc múlva visszajövök, és amikor visszajövök, újra betakargatlak”. Olyan rövid időre menj el, amennyire szükséges (például 30 másodpercre vagy egy percre) – a cél az, hogy visszatérj, mielőtt a gyermeked aggódna. Lehet, hogy idővel képes leszel olyasmit mondani, hogy “Reggel találkozunk”.

 

Egy másik egyszerű eszköz az, hogy adj magadról egy jelképet a gyermekednek, amellyel együtt aludhat. Ez lehet egy kép kettőtökről, az egyik pólótok, vagy valami más, amit közösen választotok ki a gyerekkel. Ez segít a gyermekednek, hogy akkor is közelebb érezze magát hozzád, amikor te nem vagy a szobában. 

 

Forrás: mother.ly