Micónapló – Harmincegy hónap

Már a doki is hazaért a nyaralásából, tizennegyedikén megvolt a francia forradalom évfordulójának és a terminusomnak a napja, és tizenötödikével már nem számolt senki, még én sem., tizenhatodikával meg végképp nem. Csanira és Andrásra is átragadt a feszült várakozás, de ők inkább izgágán rohangáltak föl alá, míg én egész álló nap a fotelban tornyosultam, mint egy hatalmas nőnemű Buddha, és sajnáltam magam, hogy a gólya  valahol útközben eltévedt, de baromira…

Aztán, ahogy az lenni szokott, visszafelé már nem is értjük, hogy mi volt ekkora hatalmas gond, amikor másnap este, 2014. július 16-án, fél nyolc után három perccel, hangos ordítással megszületett Milán 3400 grammos súllyal és 54 centivel. Én is ordítottam, de a burokrepesztés után, mire felfogtam, hogy meg fogok dögleni a fájdalomtól, már vége is lett, mert Micó az ominózus burokrepesztéstől számított 43. percben már rajtam pihegett. Egy napos fájogatás és készülődés után jöttél, mint a gyorsvonat, kisöreg…

Ma azonban a fentiekhez képest egészen gyorsan telt el a nap. Csapatépítésen voltam a négytagú csapatommal, és reggeli után már mindenki úgy öltözött és pakolt, hogy tudtuk: délre be kell érnünk, dolgozni. Ehhez képest az autópályán egyszer csak a saját kerekünk előzött le bennünket. Igen, jól gondoljátok, a bal hátsó kerék leesett az autóról és begurult a susnyásba, mi pedig fülsiketítő, fémes rázással és csörömpöléssel megálltunk az M3-as kellős közepén.

Kiszállás, láthatósági mellények elő, kolléganőm kipakolja a háromszöget. Kezdünk észhez térni, és felfogjuk, hogy az őrangyalok lehettek velünk, hogy ezt megúsztuk élve, és szerencsére más se jött a hátunk mögött, aki beleszállt volna százötvennel egy pályatesten csalinkázó gumiba. Eltelt néhány perc, mire remegő idegeinken úrrá lettünk, de senki sem állt meg, senki nem segített négy bajba jutott hölgyön.

Szerencsére egyikünk, a sofőr, elég jól képben van kocsi ügyben, és végül az ő vezényletével a csalitosból összeszedett kereket saját kezűleg csavaroztuk vissza a megkalapált kerékagyra. Izzasztó feladat volt, de katartikus is egyben, a csapatépítés fénypontja, négy nő szerelt vissza egy full kereket. Mondanom se kell, hogy gyök kettővel mentünk, illetve tízpercenként megálltunk ellenőrizni a művünket, de végül begurultunk a munkahelyünkre.

Hazafele elgondolkodtam azon, hogy mennyire törékeny az élet, és hogy a gyerekeim álmukban sem gondolnák, hogy milyen közel voltak ahhoz, hogy édesanya nélkül nőjenek fel. Én meg csak simán nem lennék. Az vajon hogy van? Mint amikor régen a moziban elszakadt a film?

Itthon a gyerekeket megölelgettem, megpuszilgattam, de képtelen voltam a fenekemen ülni. A bőrönd kipakolása után hajtott a kényszer, és kicseréltem Micó 86-os ruhatárát 92-esre. Ez az utolsó kicsi ruha. Merthogy az a kicsi ruha, ami kevesebb, mint egy évig jó… Ez az utolsó széria. Nincs már nekem kicsi babám. Sírdogáltam valamit. Egy korszak lezárul, egy egész kicsi korszak, de mégis, szép lassan, napról napra, hétről hétre zárulnak le a korszakok, és én keserédes gyönyörűséggel nézem, hogy nőnek fel a fiaim, iszonyatos gyorsasággal, én pedig megpróbálok nem nagyon öregedni és pláne nem meghalni.

Annál is inkább, hogy a saját gyermekemen kívül dúlaként más babák is várnak még rám. 2011. október 29-én a két legjobb barátnőmmel Pozsonyba mentünk csajos hosszúhétvégézni. Egyiküket rajtakaptam a zuhanyzóban egy terhességi teszttel a kezében. Negatív, pironkodott. Tudtam, hogy már egy ideje próbálkoznak. Hm, azt a tesztet nekem kellett volna megcsinálnom…. Ugyanis négy nappal és egy hektoliter Cosmopolitan koktéllal később bejelentkezett Micó.

A barátnőmre meg kisbabák helyett rengeteg viszontagság, gyötrelem és szenvedés várt. Ennek ellenére, olyan önzetlen, irigységtől mentes szeretettel vett minket körül, amire csak az igazán nagylelkű emberek képesek. Újévkor már olyan igazságtalannak tartottam a helyzetet, hogy egyetlen kívánságom volt: az Úr adja meg nekik az idén a gyermeket, akit olyan sóvárogva várnak. Az imák egy része meghallgatásra talál, az egészen biztos. Ugyanis ha nem is az idén, de a barátnőm angyali mosollyal, és huncut szelídséggel a szemében babát vár jövő év januárra.

Lélekben fogtam a kezét, mikor az előzőt elveszítette, és lélekben most is fogom a kezét, mikor érzem, hiszem, remélem, hogy csepp kis csemetéje egészségesen hoz majd boldogságot a mi kis világunkra. Ő a lelki dolgokkal nem elégedett meg, és a férje sem. Egy virágcsokorral a kezükben megleptek, és annak rendje és hivatali módja szerint felkértek a szülésfelkészítő-dúlájuknak. Annyira meghatódtam, hogy sírni se tudtam. Csak álltam, mint a bálám szamara, kezemben a kedvenc virágom, a frézia illata lökte magát az orrom felé, és vártam, hogy megnyílik alattam a föld, vagy tűzijátékok durrannak, pezsgők pukkannak, de nem történt semmi, semmi különös, csak épp megállt egy pillanatra az idő, csak annyira, hogy még közelebb vonjon minket egymáshoz.

Ma nehéz szívvel ültem le ehhez az asztalhoz, ahol az ötven rész terhesnaplóm, és a korábbi 51 rész Micónaplóm többsége született, és micsoda szimbolika: éppen itt folyt el a magzatvizem 2009 május 18-án, mikor elkezdődött a történet, melyben anya lettem. Ti Micóból kaptatok sokat, nem Csaniból, és jobb is így, mert el kell mondanom így búcsúzóul, hogy a barátnőmnek mennyire igaza volt, aki azt mondta: Zsófikám, mindenkinek a másodikkal kéne kezdeni. És ez így igaz. Micó úgy jött, olyan kedvesen, és bájosan, olyan észrevétlen szeretettel és nyugalommal, ami semmit nem nehezített az életünkön, csak és kizárólag hozzáadott. Hálás vagyok neki, hogy velünk van, és egésszé tette a családunkat, az anyaságomat, az életünket.

És ha már a hálánál tartunk… Köszönöm nektek, hogy olvastatok és szerettetek bennünket, hogy sokan írtatok nekem a lelket próbáló időkben. Hogy végig csináltátok velem a tesztet bontogató novemberi, remegő kezű hajnaltól kezdve a túlhordás feszült várakozásán át a nagyszüleim elvesztésével kísérve azt a harmincegy hónapot, ami alatt Micókából egy egészséges, boldog, vidám, csicsergő kétéves, belőlem pedig egy szintén boldog, vidám, csicsergő kétgyermekes anyuka lett.

Boldog születésnapot, Micókám!

Szofi