Micónapló – Ha volna két életem…

Egyrészről hemzsegtek az idilli pillanatok, amikor az ember szíve túlcsordul a szeretettől, és a hálától, másrészről viszont néha bele tudtam volna bolondulni az érzésbe, hogy tudok ilyen nyomorult lenni, mit rontottam el?

Mikor a Balaton habjaiban hűsöltünk a kánikulában, Micó a babacsónakban ringatózott, Csani vidáman fickándozott a karúszójában, mi pedig a férjemmel csókot váltottunk a csillámló vízben, akkor azt éreztem: minden tökéletes, ez az igazi feltöltődés. Mikor a fejemet hetedszer vertem be a padlásszobánk meredek plafonjába a strandcuccot pakolva a kuplerájban, és szakadt rólam a víz a negyven fokban, miközben mindkét gyerek egyszerre visított és rángatott, András pedig ignorálva helyzetemet a telefonját nyomkodta, akkor üvölteni tudtam volna: tényleg ez az én nyaralásom?!

Tanulságos volt a hét. Az Afrika Múzeumot Edericsen Csani nagyon élvezte, a gyenesdiási strand azonnal mindannyiunk kedvence lett, és az autós kirándulás a Badacsony, a Szentgyörgy-hegy és Szigliget lankái közt szintén csodás emlék. Meglátogattuk két év kihagyás után az unokatestvéreimet a Somlónál, és a közösségi oldalaknak hála találkoztam tizennégy év után életem első szerelmével is, aki szintén a környéken lakik.

Azóta már neki is kislánya van, és a szeme sarkában megjelent néhány apró szarkaláb, de ettől eltekintve ugyanazt a fiút láttam, akitől annak idején az első szerelmes csókot kaptam. Én is újra tizenhét évesnek éreztem magam, miközben magas sarkú szandálban botladoztam a kis falu járdának csúfolt kövezetén. Régnemlátott lovagom azonnal felajánlott egy papucsot, látva kínjaimat, én pedig pironkodva bevallottam, hogy a báli szandált csak a jó benyomás keltésének érdekében erőszakoltam a lábamra. Megkönnyebbültem, mikor nevetve beismerte: ő is csak hasonló okokból borotválkozott meg. A férjem elnézően mosolygott rám, mikor tinilányként vihogva elmeséltem a találkozás részleteit.

Az egész nap nagy hatással volt rám. A családtagjaim olyan forró szeretettel fogadtak engem és a gyermekeimet, hogy megfogadtuk, gyakrabban jövünk. Néha elgondolkodom, mi is a fontos az életben, lehetnék-e boldogabb ember a szívemnek oly kedves kicsi faluban, felkelnék-e hajnalban megetetni a tyúkokat, várnám-e a buszt, hogy bevigyen a városba dolgozni, este pedig összeszedném-e a tojást egy szalmaszagú tyúkólban? Hétvégén kapálnám a krumplit, metszeném a szőlőt, szívnám a jó levegőt, és talán kevesebbet agyalnék, talán minden egyszerűbb lenne. Persze mindig arra jutok, hogy az nem én lennék, biztosan nem véletlen, hogy hol találjuk meg a helyünket az életben, én ízig-vérig városi lány vagyok. De egy pillanatra vagy kettőre, elgondolkodom azon, milyen lenne, ha két életem lenne, ha valaki más lennék, és teljesen máshogy élnék, akkor vajon milyen lennék?

A nosztalgikus-szentimentális napot újabb szélsőséges élmények követték: augusztus másodikán Micó elindult. A gondolattól, hogy az én kicsikém is elkezdett önállóan járni, boldog voltam, és mégis közben a szívem fájt. Eszembe jutott, hogy a gyerekeink fogantatásuktól kezdve egyre önállóbbak lesznek, és ezzel párhuzamosan egyre csak távolodnak tőlünk, ez az élet rendje, szép és kegyetlen egyszerre, nem tehetünk mást, mint hogy eközben felruházzuk őket a két legfontosabb dologgal: gyökereket és szárnyakat adunk nekik. Szívem sajgását csak tetézte, hogy ahogyan Csani első lépéseit is anno, úgy Micóét is András látta, én ezúttal is lemaradtam a nagy pillanatról. Aznap már meg sem ismételte a tudományát, csak két nappal később, itthon. Persze azonnal megragadtam az alkalmat, és anyukámmal megvettük neki az első igazi cipőjét.

További fontos esemény az önállósághoz vezető úton, hogy elhagytuk az esti szopit. Micó reggel-este kapott még anyatejet, és Csaninál az esti altató-szopi maradt meg tizenöt hónapos koráig. Micónál azonban másképp döntöttem, a reggelit hagytam meg utolsónak. És hogy ennek mi az oka? Lehet készíteni a köveket, vessétek rám nyugodtan: az én kényelmem. Mivel Micó nem aludt el este szoptatás közben, ezért altatáshoz nincs szükség rá, ellenben reggel sokkal több tejem van, és sokkal egyszerűbb ébredéskor az anyatejet a semmiből azonnal előkapni, mint reggelit készíteni. Ezzel szemben vacsorázni úgyis vacsorázunk, akkor Micó is kaphat enni. Ráadásul sok esti program vár ránk a következő hónapban, színház, leánybúcsú, esküvő, egy hét a tengeren, amikor a szoptatás akadály, megoldandó probléma, melyet csak személyesen tudnék orvosolni. A dolgomat Micó azzal könnyítette meg, hogy nem tanúsított ellenállást, nem reklamált, egyáltalán tudomást sem vett a változtatásról.

Így hát fürdés után beviszem a gyerekszobába, felkapcsolom a nyuszifejek és karácsonyfaégők kereszteződéséből keletkezett füzért, Micókát az ölembe fektetem, és ő megissza a békás itatójából az ivójoghurtot vagy a rizstejet. (A tehéntejjel még várok egy kicsit.) Miután eleget ivott, puha babafogkefével megtisztítom az édes kis rizsszem fogait, magamhoz ölelem, halkan dúdolok neki, és az utolsó versszaknál már maga kéredzkedik az ágyba, a rongyikáját szorongatva nyújtja a kezét a matrac felé. Betakarom egy puha, könnyű takaróval, és ahogy megsimítom a nyakán a finom, illatos bőrt, magamban jóéjszakát, szép álmokat, minden szépet és csak boldogságot kívánok neki az éjre, a holnapra, az életre.

Szofi