Micónapló – Amikor a második gyerek szülinapos

Ha akarata ellenére leteszem a földre, vagy nem adom a kezébe, amit szeretne, vagy uram bocsá’, épp csak bepelenkáznám a fiatalembert, máris süvöltő rikácsolás lesz az osztályrészem. De nem akarom magam sajnáltatni, hiszen tudom, ez is csak egy korszak. És szerencsére Micó nemcsak az akaratának érvényre juttatásában esett át hatalmas fejlődésen, hanem egyéb, örömteli dolgokban is.

A beszédfejlődése egészen fantasztikusan beindult, az aja (anya), tá-tá (pá-pá) és a tinta (hinta) után tisztán és érthetően mondja: hapci, Ági, And(r)is, Nagyi. Hámámámám-mal adja tudtomra, ha éhes, és csi-csi-vel, ha csip-csip-csókázni van kedve.

Sokat tartózkodik a bölcsőhintánkban, amiből az elöl levő lyukakon kilóg a lábacskája, így, mivel rugóval van felszerelve, boldogan ugrándozhat, tapsikolhat benne. Csani utálta. De most, négy év sanyarú kiátkozottság után a hinta új életre kelt. Ha zene csendül fel, akkor tá-tá felkiáltással táncolni kezd, illetve mindenkit igyekszik rávenni arra, hogy vezetgesse, büszkén mutatná, milyen ügyesen jár. Ha nem talál erre kapható felnőttet, akkor a babataxit, a bevásárlókocsit, ne adj’ Isten a kerekes üveg asztalt ragadja maga elé, és vidáman tologatva ezeket a járássegítő tárgyakat, gyalogol.

Mindenhová felmászik, lemászik, esik-kel, de ez szemmel láthatólag nem zavarja. Nekem ez szokatlan, hiszen Csani világ életében úgy vigyázott magára, mintha én vigyáznék rá. Nem vállalt és a mai napig nem vállal felesleges kockázatot, csak addig megy, amíg biztonságban érzi magát. Micóban úgy tűnik, a kalandvágy erősebb. És minden édesanya tudja: a baj egy pillanat műve. Így igyekszem felnőni a feladathoz, és nem csak utólag szívinfarktust kapni az ablakban álldogáló gyerek látványától. Nem, ne is kérdezzétek... Nem volt életveszély, az ablak zárva volt, de akkor is…

Az egyéves státuszvizsgálaton és az ezzel járó mázsáláson is túlestünk: Micó egy kisebb termetű, egészséges és arányos gyerek: 9100 g és 75 cm. Szerencsére megjegyzések sem voltak, még szájhúzogatás sem, hiszen Micó szépen gyarapodott az elmúlt két hónapban. És hát igazán nem lehet mindenki vasgyúró a családban. A védőnő feltette a vad keresztkérdéseit is és én voltam leginkább meglepve: mindenre sikerült gondolkodás nélkül pozitívan felelnem.

Ami a táplálkozást illeti, gyúrjuk a k betűs zöldségféléket, túl vagyunk a karalábén, a karfiolon, a kelkáposztán, most következik majd a kelbimbó és a káposzta. A savanyítatlan tejtermékeket illetően kóstoltuk már a vajat, a tejfölt, de még hátra van a tejszín - nem számítva azt a múltkori kis esetet a tejszínhabos kávémmal, khm -, illetve a tehéntej. Tojásfehérjét sem adtam még, bár nem vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy az az ötszáz darab péksütemény és pogácsa, amit Micó eddigi élete során elfogyasztott, abban mind csak szétválasztott tojás sárgája lett volna. De amit nem tudunk, az nem fáj, és ez a második gyereknél nekem bőven megfelel.

Micó egy éves születésnapi buliját a kedvenc kávézónkban tartottuk, és a fiatalember rendkívül boldog volt, hogy az egész család vele foglalkozik. Az igazság az, hogy aggódtam Csani miatt: mi lesz, ha megszületik a kistestvér, és a figyelem elfordul róla az új jövevény felé? Azonban ez egyáltalán nem így lett, sőt. Csanádon, az elsőszülöttön, az új generáció első tagján akarva-akaratlanul rajta maradt a fókusz, és ha valakit, akkor már inkább Micót érzem periférián. Jöttek a rokonok, hogy jaj, de édes, aztán szaladtak tovább Csanival a játszóra, fagyizni, nyaralni. Így viszont Micó sokkal inkább csak az enyém maradt… Hiába, érdekes dolgok ezek. Mindenesetre a születésnapon nem így volt, ott Milán volt a főszereplő.

Kapott éneklő-táncoló műanyagtortát, nyulak és karácsonyfaégők keresztezéséből született fényfüzért, zenedobozt, fa formabedobó házikót, fém étkészletet lovagokkal és sárkányokkal - a többit az olvasók fantáziájára bízom ezek után. És sok-sok odafigyelést és szeretetet. És a legjobban annak örültem, hogy Csani egyáltalán nem volt féltékeny. Jólelkűen vett részt a Micót érő boldog ovációban.

A magam részéről sütöttem egy nagy kerek babatortát, amiben nem volt tojás és tej, volt viszont sok finom túró és joghurt gyümölcsökkel, és legnagyobb örömömre nem csak az egyéves találta emberi fogyasztásra alkalmasnak, hanem a vendégek is. Készítettem továbbá egy tíz perces videoklippet fényképekből, ami bemutatta Micó életének eddigi történéseit. Csodásan sikerült az ünneplés, boldogan raktam le aludni a fiúkat, büszkén tettem félre a hófehér ünneplő szandálomat, és elégedetten nyújtóztam el kényelmesen a kanapén.

Másnap reggel, mikor a kézitáskámban a pénztárcám után kotorásztam, kis csomag akadt a kezembe: marcipán mackó, tűzijáték, egyes számgyertya. Szinte agyonütött a felismerés: elfelejtettem feldíszíteni Micó tortáját. Álltam bambán a konyhában, gombóccal a torkomban, és egyre csak azt ismételgettem magamban: hogy fordulhatott ez elő? Csak fogtuk szegény második gyerek első szülinapi tortáját, és felzabáltuk… A harmadiknak valószínűleg majd tortát sütni is elfelejtek, a negyedik pedig örülhet, ha emlékszik valaki a születésnapjára…Miért nem szólt senki, hogy ezeknek a béna kliséknek van jogalapjuk???

Nem tudtam napirendre térni a történtek felett, a helyzet jóvátételért kiáltott. Így vettünk ma egy pici zsúrtortát, azt díszítettem fel, és Micó azon nézhette tátott szájjal a hatalmas tűzijátékot, az egyes számgyertyát, illetve a marcipán Micimackót.

Szofi