Micónapló - A döntések ideje

Kezdődött azzal, soha nem látott tombolással tört ki rajtam az idén a szénanátha. A gonosz kis pázsitfűfélék virágporral, a hatalmas út menti fák pedig nyárfaszösszel hintették be a szemem és az orrom nyálkahártyáit, melyre ők heves tiltakozással reagáltak. De elég a romantikázásból: taknyom-nyálam egybefolyt.

Aztán elszámoltam a heteket, és a fogamzásgátló karikát egy héttel hamarabb lerántottam a helyéről, megadva hormonrendszeremnek a lehetőséget a teljes összezavarodásra. Ezt követte enyhe bizsergés a számon, no nem csókra szomjaztam, ellenben egy soha nem látott méretű, fajtájú és ocsmányságú herpesz vert tanyát a felső ajkamon, amit hiába kenegettem krémmel, aloe vera szétvágott levelével, fehér esszenciával, őrölt varangyosbéka-porral, meg se kottyant neki tíz napig, én meg viseltem az ocsmányság bélyegét magamon, rendíthetetlenül, de lesújtva. Becsípődött a hátam is. Ez nem újdonság, sajnos elég sokszor megesik, az viszont új keletű dolognak bizonyult, hogy nemhogy egy-két nap után, de még egy-két hét után sem akadt ki, fájt feküdni, ülni, vezetni. Hát ennyire még csak nem vagyok öreg?! – gondoltam, de figyelmemet hamar elterelte a gesztenyés-fehérribizli lekvár alattomos kis magja, melyre ráharapva a bal felső hatos őrlőm úgy roppant be, mint kalapács alatt a tojáshéj. Ekkor már masszívan rossz kedvem volt.

A férjem, aki nem ehhez van szokva, követelte vissza a vidám, energikus, hátánvágjukafát feleségét. Ez ráébresztett, hogy nem tudom, mit akar nekem üzenni az univerzum, de helyileg kezelnem kell a gondokat, mielőtt fizikailag és lelkileg is teljesen leamortizálódok. Voltam masszőrnél, csoda nem történt, de talán javult valamit a helyzet, és jól is esett a kényeztetés. A fogorvosom, Szexi Mihály a föld színéig legyalulta a fogamat, de közben vígasztalt, hogy ezt még ő majd meg tudja ragasztani.

Miközben az univerzum üzenetén elmélkedtem, folytak szépen a hétköznapi és nem hétköznapi események a családunkban, a környezetünkben.

Micó beszédfejlődése hatalmas léptekben halad, már nem csak beszél - jó, ne túlozzunk: alany állítmány -, de énekel is! „Virágom, virágom….” dúdolja, azonosítható a dallam, és nem ez az egyetlen. A „Megy a gőzös Kanizsára” c. opusban általában csak a sorvégi szótagok stimmelnek, de a dallam és a halandzsa-szótagolás teljesen felismerhető. Este, mikor arcát a rongyikájába temetve a vállamra hajtja a fejét, és eléneklem neki a szokásos „Csillagok, csillagok…”-at, akkor ő is csatlakozik. A „mutatatokutat” rész megy a legjobban, de határozottan énekel a gyerek! Egy kis Pavarottit nevelgetünk szerény hajlékunk fedele alatt?!

A kis Pavarotti persze újra lenyúzta a homlokát, mikor cipőorral beakadva, röptében hagyta el a pedálos kisautót, de a heg leesett, szerencsére mára ez a baleset már a múlté. A nínó-nínó helyett még „nuni-nuni”-t mond, hát igazi férfi a szentem… Reggel, bölcsibe menet a szeretett „KUTUS”-t szorongatja, amit még én kaptam a Nagymamámtól, aki már nem él.

Hisztek Ti az égi jelekben? Mert most ezzel kapcsolatban elmesélek valamit. Elutaztam a dúlatáborba huszonmennyiségű dúlatársammal. Három éjszaka valahol, ahol nincs velem se férj, se gyerek, megszáll a varázslatos női kör ereje és hangulata. Kisvonatoztunk, vihogtunk, fáztunk a kilenc fokos éjszakában a faházban, nem mertünk hangosan pisilni a nyitott tetejű wc-be, és még számtalan olyan dolgot tapasztaltam meg, amiben általános iskolás korom óta nem volt részem. Persze szakmáztunk is néha. Azonban minden este tábortüzet raktunk, és Szent Iván éj alkalmával táncoltunk és varázsoltunk körülötte. Ezen az estén meghallgattuk Palya Bea, A nő című albumát, ami nagyon megtalált abban a mágikus pillanatban. A nagymamámra gondoltam, aki olyan női ősöm, hogy már csak a sejtjeimben és a lelkemben van jelen, és ahogy a villódzó tüzes parázsról elfordítottam az arcom, hogy könnyeimet ne lássa senki, elképzeltem, hogy ott áll velem szemben a fa alatt. Ebben a pillanatban, elszállt a bokrok alatt két kicsi lélek, két kis világító szentjánosbogár, mintha intettek volna a szárnyukkal: ne félj, veled vagyunk…

A negyedik napon már teljesen ki voltam éhezve a gyerekeim szeretetére, ezért különösen megviselt a múlt heti hajtás. Este tízig ügyeltem, csapatépítő programot szerveztem, a férjem születésnapi ajándékával szöszöltem, a barátnőmet vigasztaltam, és még millió apró dolog, amit a munka mellett további időt és energiát vesz el a gyerekektől, és nem utolsó sorban az alvással töltendő értékes óráimból.

Olyan nehéz ez. Mert hát nem Szibériában kell kapálni és kecskét fejni, és persze jó érzés, hogy sok fontos dologban, sok szerető emberrel vehetek részt, de rádöbbentem, hogy a keresett üzenet az univerzumtól egyértelmű: LASSÍTS! Nem lehet sajnos egyszerre mindent, és amilyen röhejesen hangzik, mégis igaz: harminc felett nem bírom ugyanazt a tempót, mint húsz évesen, mikor meg se kottyant egy kimaradt éjszaka, vagy egy lelkileg kimerítőbb nap.

Akárhogy nézem, és akármennyire fáj, prioritásokat kell felállítanom, és döntéseket kell hoznom. A gyermekeimmel több időt szeretnék tölteni. És egy kipihent, energikus ember szeretnék újra lenni, nem pedig egy leszívott kóró. A hosszú távú egészségem mindenekelőtt a legfontosabb. Most ütött vissza igazán az első fél év terhelése, érteni kell az apró jelzésekből, ha nem szeretnék nagyobb pofont kapni.

Ami ebből a Babanet társadalmát és az én drága olvasóimat illeti: úgy döntöttem, leteszem a lantot, befejezem a Micónaplót, ami eredetileg egyébként is babanaplónak indult, Micó pedig észrevétlenül kisfiúvá ért. Hiányozni fog az írás, hiányozni fogtok, de eljött az idő, mennem kell. Még két hét múlva egy utolsó Micószülinapra-készülő búcsúrészzel fogok jelentkezni.

Megkönnyebbültem, mikor ezt, és még néhány dolgot eldöntöttem. És azon a napon, ha már égi jeleknél tartunk, az ezer és egymillió nem, NEM!, nemnemnem, és nemnem után az én drága kis Micókám első alkalommal kimondta: IGEN.

Szofi