Irigykedő kétévesekBabanet - Est TV Magazin
Kétéves volt a lányom, mikor kapott egy triciklit. Szépet, kéket, le is kellett vinni a játszótérre, de ott aztán minden más hirtelen érdekesebb lett, mint a járgány. Bevetette magát a homokozóba, a többi gyerek meg a triciklire vetette magát, amikor látták, hogy a gazdája mással van elfoglalva. Az én fürtös angyalkám másodpercek alatt süvöltő démonként vette védelmébe a játékát, mire a többi gyerek szó nélkül visszatért a hintához, mászókához.
A lányom meg ült a motoron, hajtani nem volt hajlandó, leszállni meg nem mert, hiszen akkor a többiek akarnak majd játszani vele. Ott tipródott látványosan: most mondjon le a tulajdonáról, és élvezze a játékot, vagy szobrozzon az ülésen csak azért, hogy mások ne érhessenek hozzá? Végül győzött a játszani akarás, otthagyta a triciklit, és még abba is beletörődött, hogy a többi gyerek is kipróbálja.
Ahogy elnézem a játszótéri gyerekeket, nemcsak az én lányom szenvedte meg a fenti dilemmát. Általában kétéves kor körül minden gyerek „irigy” lesz. Azért így, idézőjelben, mert ennek még köze sincs ahhoz, amit mi felnőttek értünk ezen a jelzőn. Nem rosszindulatból, kicsinyességből fakadó érzés ez náluk, hanem alakuló személyiségük egyik fejlődési szakaszának mutatója. Ebben az időszakban a kicsi minden játékára úgy tekint, mint saját testének meghosszabbítására, nem választja őket külön saját magától.
Te engednéd, hogy Pistike elvigye a fél lábad egy kis homokozásra? Nem szívesen, ugye? A kicsi is ezt közli, amikor a lapátjára ácsingózó társával közli, hogy „Nem”. Ez áll a háttérben akkor is, amikor visítva huzakodnak egy vödrön. Sőt, még akkor is, amikor egy másik gyerek játékát elveszi, és csak bámul tágra nyílt szemekkel, amikor az követeli vissza. Hiszen ő találta, tehát az övé.
A felnőttek véleménye természetesen más, és sokszor kínosnak érzik, ha gyerekük a fentiekhez hasonlóan viselkedik. Ezt próbáljuk elkerülni úgy, hogy rászólunk, „nem szabad”, adja vissza. Sőt, kivesszük a kezéből a játékot, hiába tiltakozik, és odaadjuk a másiknak. Amire ő természetesen kiadós hisztivel reagál. Hogyan vehetjük rá a gyereket arra, hogy osztozzon a játékain, anélkül, hogy csatákat kellene vele vívni?
Próbáljuk meg a tiltást visszafogni, és pozitív kommunikációval kezelni a helyzetet. Kínáljunk a gyereknek kompromisszumot, például cseréljenek játékot a másikkal. Amikor kölcsönadja a játékát, dicsérjük meg, és hívjuk fel a figyelmét arra, micsoda örömet okozott ezzel. Ha dacolva ragaszkodik a sajátjához, ne erőltessük, inkább a vágyakozó gyereknek magyarázzuk el, hogy egy kicsit még játszik vele a kölök, de biztos, hogy kis idő múlva oda fogja adni neki.
Próbáljuk meg a két gyereket közös játékba bevonni, homokozzunk együtt, segítsünk a másik gyereknek is a formák kiborításában, kóstoljuk meg az ő sütijét is. Segítsük fel a többi gyereket is a mászókára, és ha kéri, lökjük egy kicsit a hintáját is. Ebből a mi porontyunk pozitív mintát kap, és mivel a legtöbb dolgot utánzással tanulja meg, kis idő elteltével változni fog a viselkedése is. Hároméves korára pedig már eljön az az időszak, mikor a társakkal való játék számára is olyan fontos lesz, hogy önálló kompromisszumokat tud majd kötni.
- Figyeljük a saját viselkedésünket. Ha mi is mindenáron ragaszkodunk a saját tulajdonunkhoz, érdekeinkhez, miért várunk a gyerektől mást?
- A kedvenc játékot ne vigyük le a játszótérre, ami pedig sokszor van használva, abból vigyünk inkább kettőt. Két lapáton, vödrön, labdán nehezebb összeveszni.
- Addig ne avatkozzunk be a konfliktusba, míg nem történik tettlegesség. Nem kell mindenáron békebíróként fellépni, a gyerekek képesek sok konfliktus önálló megoldására is.
- Ha a miénk követi el a tettlegességet, pl. belelép a másik homokvárába, mindenképpen tisztázzuk vele, miért helytelen a viselkedése.
- Vigyázzunk arra, hogy ne a gyerek személyét kritizáljuk meg adott pillanatban, hanem a viselkedését. A kicsinek mindig éreznie kell, hogy őt elfogadjuk olyannak, amilyen, csak a viselkedésével vannak fenntartásaink.
Szilágyi Diána, 2008. október 30.
