Bili sztori
A kisgyermekek elég érthetően fogalmaznak, ha nem akarnak valamit: nem kérek brokkolit, nem kell sapka, nem akarok aludni… Vannak azonban olyan dolgok, amelyekről egyszerűen nem nyilatkoznak. Csak mondjuk csendben vizsgálják, vagy épp a kíváncsiságtól vezérelve – bár szintén némán –, de kipróbálják. Merthogy tök érdekes és egy csomó új dolgot hoz magával.
Különösen igaz ez a szobatisztaság esetén. Maga a téma igen kényes: nehéz az időzítés, ismerni és figyelni kell a gyereket, mikor mutatja a rátermettség első jeleit. És hát persze itt is beigazolódik az az alapigazság, miszerint minden gyermek más.
Mi azt a taktikát választottuk, hogy nem választunk taktikát. Nem irányítjuk ezt a folyamatot. Szépen haladjon a gyerek a saját kis tempójában, mindenféle külső ráhatás nélkül. Mindössze annyit tettünk, hogy burkoltan igyekeztünk felhívni a figyelmét és indirekt mód felkínáltuk a lehetőséget: beszereztük és a wc mellé helyeztük a bilit, korban neki való könyvet vettünk a témáról, vásároltam neki nagyfiús alsógatyákat és nagyjából ennyi. Az esténél kezdtük. Minden pancsi előtt megkérdeztem, hogy rá szeretne-e ülni a bilire? Volt, hogy igen, volt, hogy nem. Volt, hogy csak a mozdulat volt meg, volt, hogy sikerült is valamit produkálni. És ekkor mi bizony dicsértünk. Sőt, tapsoltunk és örültünk. (Fotóztunk is! Upsz!)
Tettük ezt annak ellenére, hogy számos olyan cikket olvastam arról, hogy siker esetén nem szabad ujjongani, mert a szobatisztaságnak természetes tevékenységnek kell lennie, nem pedig valami olyan plusz dolognak, amiért jár a magasztalás. Hát nem tudom… nálunk bejött ez a módszer. Illetve nem is beszélhetünk módszerről, hiszen az első örömök részünkről teljesen ösztönösen jöttek. Az pedig, hogy mi el voltunk ragadtatva a bili rendeltetésszerű használatától, önbizalmat adott a gyereknek és a siker érdekében szívesebben – sőt, már magától - ült rá legközelebb. Arról nem is beszélve, hogy a végeredmény látványa segítette az inger és a szükség-tevékenység összekötésével. Szerintem.
Ádámra már befolyással van az is, hogy őt, mint a kisebbet „húzza” az idősebb testvére. Észrevételem szerint a második kisfiam mindent előbb csinál, hamarabb kipróbál, esetleg át is ugrik egy-két fejlődési lépcsőfokot. A bili témánál is ez a személyes tapasztalatunk: azzal, hogy Ádám látja, hogy a bátyja bizonyos időközönként felugrik és szalad a vécére, nála is elindította a szobatisztaság igényét és már 2 éves kora előtt csakis a bilibe kakilt. A pisi még sokszor a pelusba megy, de nagy eredmény, hogy bejelenti: „anya, pisilek!”. Ilyenkor megbeszéljük, hogy legközelebb előbb szól és gyorsan ráül a bilire. (Van, amikor összejön, van, amikor nem.)
És hát persze adódnak óriási bili-bulik is, mert a két fiúnál sokszor egyszerre jön meg a kedv a vécézéshez, ilyenkor mindketten elfoglalják a helyüket: a nagy a vécén ül szűkítővel, a kicsi pedig mellette a bilin és közben nagy eszmecserék zajlanak. Volt, hogy Marci egy ilyen alkalommal tanított meg Ádinak egy éneket…
A szobatisztaság elérésében nagy segítség a nyár! Mindkét fiamnál nagy lépést tettünk előre a meleg hónapokban, amikor is a kertben lehet pucérkodni, a nagyfiús alsógatyákban mászkálni. Az első alkalmakkor bizony napi 4-5 alsónadrág bánta a kísérletemet, de pár nap után sikerült összekötniük, hogy ha jön az inger, akkor gyorsan szaladunk a bilire. (Vagy egy bokorhoz.)
Összességében szerintem jól haladunk. Marci esetében már bőven múlt idő a pelus, Ádám pedig elkezdte a bölcsit, ahol van körülötte néhány rendszeres bili használó kisgyerek, véleményem szerint, ez is ösztönző hatással lesz rá. De semmiképpen sem fogjuk őt sem siettetni.
Nálatok hogy zajlott a "bili sztori"?
Krizsa Judit, 2016. október 13.
