AZ ELSŐ SZÜLETÉSNAP MARGÓJÁRA

Szinte hihetetlen, hogy már egy éve volt, amikor egy nagyon meleg vasárnap estén elindultunk a Szent Imre Kórházba és éjfél előtt negyedórával a kezembe foghattam a fiamat. Rám fektették, ő pedig csak mesélt halk babahangon, biztosan arról, hogy mennyire örül végre a találkozásnak :) 

Ezen a fotón 1 hónapos volt. 

2015. július 26. életünk egyik legfontosabb és legszebb napja marad már, sok közös emlékkel. Sosem fogom elfelejteni, ahogy reggeltől mértük a fájások hosszát és gyakoriságát.. ahogy aggódtunk, amikor elkezdett a rendszeressége borulni és ahogy megörültünk, amikor hat órányi méregetés után elfolyt a magzatvíz és végre rohanhattunk a kórházba. Filmszerűen látom magam előtt, ahogy ültünk a kórház kertjében a vizsgálatok után és két fájás között próbáltam beszélgetni a férjemmel, valami értelmeset mondani vagy legalább úgy tenni, mint aki élvezi a friss levegőn üldögélést. Mint ahogy azt a pillanatot sem tudom kitörölni, amikor azt gondoltam, hogy én itt most szeretnék ebből kiszállni, állítsuk meg ezt a szülés dolgot, szeretnék hazamenni, aludni egyet és majd folytassuk holnap, mert ez nagyon rossz... Aztán jött az a hihetetlenül boldog érzés, amikor megláttam a gyerekünket és szinte fel sem tudtam fogni, hogy végre tényleg itt van, megvan mind a tíz ujja és én vagyok az anyukája. 

Azóta annyira összeszoktunk, hogy ha nélküle megyek bárhova, akkor folyamatos hiányérzetem van. Valami fontosat otthon hagytam, és nem a táskámat. 

Hihetetlen, hogy egy évvel ezelőtt még egy törékeny apróságot fogtam a kezemben, most pedig már olyan elképesztő ereje és energiája van, hogy alig győzünk rohanni utána.

4 hónaposan még mindig simán elfért a karomban. 

Nagyon készültem az anyaságra, rengeteg könyvet és cikket olvastam róla, jártam szülésfelkészítőre és minden anyuka ismerősömnél érdeklődtem a dolgokról. Aztán rá kellett jönnöm, hogy csak egy dolog válik be igazán, mégpedig az, ha hallgatok az ösztöneimre, megismerem Dávid "működését" és mindenben megpróbálok úgy cselekedni, hogy neki a legjobb legyen. Mi soha nem hagytuk sírni, mindig reagáltunk a jelzéseire, sokat ringattuk, beszéltünk hozzá és magunk mellé fektettük. Talán ezek hatására vált belőle mostanra egy magabiztos, nyitott és határozott baba, aki szeretettel fordul mindenkihez és bátran örül a legapróbb dolgoknak is. 

Dávid 6 hónapos és nagyon huncut. 

Dávid nem borította fel az életünket, hanem csatlakozott hozzánk. Noha teljes mértékben ő áll a középpontban, mégsem mondtam le magamról, dolgozom, csinálom azokat a dolgokat, amiket szeretek (például a blog), olykor elmegyek fodrászhoz, minden nap kisminkelem magam és találkozom a barátnőimmel. Bár az esti mulatozások elmaradtak, a baráti kapcsolataim szerencsére nem. Nagyokat sétálunk hármasban, bejárjuk Budapest rejtett utcácskáit, étteremben ebédelünk és ősszel -ha minden jól megy- külföldre is utazunk. Egy szó mint száz, a bandánk így lett teljes. 

Másrészről viszont sok minden változott. Az anyaság nekem hihetetlen erőt adott, önbizalmat és kiegyensúlyozottságot. Mindez persze nem azt jelenti, hogy olykor ne tudnék sírva összezuhanni a kimerültségtől vagy három napig aludni a fáradságtól, mégis egy percig nem érzem igazán tehernek. Vagy ha mondhatom ezt, akkor szülőnek lenni a világ legédesebb terhe. Hiszen hiába próbálja este 8-kor még a távirányítót földhöz csapkodni, kitépni a falból a kábeleket vagy az egész ruhámat pürével összepancsolni, ha utána ránézek és egy mosollyal levesz a lábamról. A legnagyobb boldogság a puszta létezése, az ahogy napról napra látjuk fejlődni, figyeljük, ahogy kinyílik számára a világ. Hatunk rá és ő is hat ránk. 

Örülök, hogy minket választott a szüleinek, bízik bennünk és számít ránk. 

Most pedig úgy elérzékenyültem, hogy bár este van, bemegyek hozzá és megölelem, akkor is ha felébred :) 

Forrás: http://maison.blog.hu/