MINDEN, AMIT A SZEPARÁCIÓS SZORONGÁSRÓL TUDNI KELL - II. fejezet

Cikkünk első részében arról írtunk, mikor és hogyan zajlik le, a kisemberek fejlődésének eme szakasza, most pedig nézzük meg, hogyan kezelhetjük az olykor nem is olyan könnyű; szívszaggató hisztikkel járó helyzeteket!

Gyakoroljatok otthon

A legtöbbünk életében ez a szeparációs szorongás pont akkor jön el a kicsinél, amikor végre egy picit fellélegeznénk; csinálnánk önálló programokat, visszatérnénk a korábbi normál kerékvágás bizonyos elemeihez (például dolgozni vagy sportolni szeretnénk, esetleg olykor-olykor moziba menni a barátnőinkkel…). És persze a gyermekünknek is fontos a szocializálódás, így jó lenne közösségbe járatni, bölcsibe íratni.

Azt tanácsoljuk, hogy mielőtt egy idegen helyen, hasonló szorongásokkal küzdő gyerkőcök között, egy félig-meddig idegen gondozóval hagynánk; gyakoroljunk az otthonunkban. Hagyjuk, hogy a kicsi előre menjen a kisszobájába, várjunk egy pár percet (persze csak olyan helyiséggel kísérletezzünk, ahol tudjuk, hogy teljesen biztonságos) és csak aztán menjünk utána. Többször kimehetünk a szobából, persze nyugtassuk meg, hogy mindjárt visszajövünk (és soha ne „verjük át”!), így megtanulja, hogy akkor sincsen semmi gond, ha anya nincs ott és végül úgyis mindig visszatér.

Adj elég időt a megszokáshoz

Akár új bébiszitterrel, akár egy új helyen (bölcsi, rokonok, barátok) akarod hagyni a kicsit, kezdd egy kis beszoktatással: a bölcsiben első héten csak egy-egy órát töltsön, az új vigyázóval legyetek együtt fél órát, mielőtt kilépsz az ajtón. Győződj meg róla, hogy „jól elvan” a porongy, és csak aztán bízd másokra.

Mindig búcsúzz el

Nos, ezen sokat gondolkodtam, hogy ha már látom, hogy milyen jól elvan a bébiszitterrel a pici, akkor kiosonok köszönés nélkül… De ne tegyétek! A kisember ugyanis sokkal csalódottabb lesz, amikor egyszer csak észreveszi, hogy csakúgy a semmibe eltűntél. Fontos ez a kis rituálé: öleld, puszild, szeretgesd meg, és még ha azt is gondolod, hogy nem érti, akkor is mondd el Neki, hogy hova mész, mit csinálsz, meddig leszel távol! De ne nyúljon túl hosszúra sem az a búcsúzkodás…

Mutasd meg Neki, hogy nincsen semmi baj

A „nullahuszonnégyben” együtt töltött hónapok után, teljesen természetes, hogy néhány könnycseppet Te is elmorzsolnál most, hogy egyedül kell hagynod szemed fényét. Ne tedd! Ne lássa Rajtad, hogy ez Téged is megvisel, mert annál nehezebben szakadtok el egymástól. Ne feledd, ez egy nagyon fontos folyamat a lelki fejlődésében és nem gátolhatod meg ebben. (Az ajtón túl végy egy nagy lélegzetet és egy sóhajtással ereszd ki a feszültséget: nincsen semmi baj, minden rendben lesz – nyugtasd meg magadat is!)

Ha egyszer elindulsz, akkor ne gondold meg magad

Azt hiszem, ez az egyik legfontosabb pont: úgy, mint a nevelés többi területén, az elválásban is a következetességen van a hangsúly. Akármilyen szívszorítóan is toporzékol a lurkó, ne gondold meg magad, és ne is menj vissza tíz percenként megnézni, hogy leellenőrizd, hogy minden oké.

Amikor semmi nem segít…

Ahogy korábban is említettük, minden baba máshogy éli át a szeparációs szorongás időszakát; van, akiknél zökkenőmentes, míg másoknál kicsit nehezebben megy az elválás. Ha a Te lurkód ez utóbbi csoportba tartozik, és a fenti praktikák nem segítenek, előfordulhat, hogy egy másik bébiszittert kell választanod, mert akármilyen szimpatikus számodra a jelenlegi, valamiért nem kompatibilisek egymással.

Csökkentsd a védőnővel/rokonnal/vigyázóval egyedül hagyott periódust negyed órára, és onnan növeld pár percekkel/alkalom hatvan percig.

Gondold át és módosítsd az elköszönő-stratégiád. Lehet, hogy túl érzelmesen búcsúztok el? Tanítsd meg Neki, hogy nem a világ vége, hogy most ott hagyod egy kis időre, hamarosan visszatérsz: tényleg csak egy mondat, egy ölelés és már indulj is!!

            Nektek hogyan zajlottak ezek a hónapok? Van valami bevált praktikátok, amit megosztanátok velünk?