Miért mindig a legkisebbel a legnehezebb?
Három gyerekkel áldott meg a sors. Szögezzük le elöljáróban, hogy mindegyiket imádom, a családom úgy kerek, ahogy van, az örökös lármával és kupival együtt, ami a minden napjaink szerves része. Soha nem cserélnék senkivel, de nincs mit szépíteni rajta, olykor nem egyszerű a helyzetem.
Ha Dávid lett volna az első szülött gyerkőcöm, valószínű meg is álltunk volna egynél – szoktuk viccesen mondogatni a férjemmel, a legkisebb lurkónk kapcsán. Ez azért ironikus, mert, mikor a nagyobb fiam, Krisztián még bébi volt, rosszalvó és hiperaktív; folyton azt emlegettük, mennyire rosszcsont, nincs nála elvetemültebb kisördög. Aztán mikor Dávidka megérkezett, minden új megvilágításba került! Most már úgy gondolunk vissza Kriszre, mint egy földre szállt angyalra – nem, nem szeretnék még egy fiút szülni, hogy „kipróbáljam”, vajon Dávid is felkerül-e az angyali srácok listájára…
Dávid olyan kisfiú, aki képes arra, hogy minden tiltásom, az ezredik vitánk ellenére is mindig lelökjön, kiborítson, kiszakítson valamit a botban a nagy bevásárlás alkalmával. Fogalmam sincs, hogyan csinálja, de még akkor is összejön neki, amikor ketten vagyunk felnőttek, a férjemmel vagy a nővéremmel, akik vigyázunk rá.
Dávid olyan kisfiú, aki képes a legnagyobb nyugalom közepette is kiverni a balhét, ordítani, hisztirohamot kapni egy, a kezéből kieső fél péksütemény vagy a lecsöpögő fagylalt miatt is. Tudom, hogy minden gyerek hajlamos a felnőttek számára érthetetlen apróságok miatt kiakadni, na de amit Dávid művel, most már lassan öt éve, az azért túlzás!
Dávid olyan kisfiú, aki sokszor dacol az óvó nénivel és mikor sarokba állítják, vagy határozottabban kérik arra, hogy viselkedjen, lehülyézi a társait és az óvó nénit. Tudom, hogy minden szülő ezzel védekezik: de tényleg fogalmam sincs, honnan veszi ezeket a szavakat, otthon kínosan ügyelünk a káromkodás mellőzésére, amiben rádásul elég nagy rutinunk van a két nagyobb miatt.
Sokat beszélgettem a környezetemben lévő más anyukákkal, több olyannal is, akinek szintén három gyerkőce van és megállapítottuk, hogy a hármas számban van valami. A harmadik mindig a legproblémásabb. Talán pont nálatok nem igaz ez, de biztos vagyok benne, hogy most rengeteg háromgyerekes anyuka olvassa fél szemmel a cikkemet, miközben fél szemmel a harmadik csemetéjét figyeli attól rettegve, hogy már megint mikor követ el valami bosszantó csínytevést.
Az igazság az, hogy az elmúlt tíz év, amióta gyerekeket nevelek, rengeteg mindenre megtanított. Már sokkal lazábban veszek egy csomó mindent, veszélyesnek tűnő helyzetekben tovább engedem benne maradni Dávidot, mert tudom, hogy jobb, ha apróbb sérüléseket szenved, és a tapasztalatai által tanulja meg a határait. Idősebb lettem, lenyugodtam, lazább vagyok és engedékenyebb, így nem csoda, hogy Dávid durvábban „próbálkozik”, vadabb, szabadabb!
Akárhogy is legyen, bár sokszor kutatom az okát, miért olyan, amilyen, mégsem változtatnám meg, sem őt, sem pedig azt, amilyen anyává váltam/válok általa folyamatosan!
Kata, 2019. május 31.
