Mi a valódi probléma a modern csecsemőalvási gyakorlatokkal? avagy
Ha az éjszakai szülői gondoskodásról van szó, tudjuk, hogy a csecsemők hogyan vannak kialakítva a biztonságos alvásra. Tudjuk, hogyan táplálhatjuk a legjobban növekvő elméjüket és fiatal testüket. És tudjuk, hogy az ősi bölcsesség tiszteletben tartása és az ösztöneink követése hozzájárulhat a nagyobb anyai boldogsághoz. Legalábbis én ezek alapján élek és boldog anya vagyok.
A probléma a probléma
Ennél a pontnál szeretném leszögezni, hogy nem a tudás a probléma. A probléma valójában az elfogadás, ami napjainkban nem csak egy hébe-hóba feltűnő akadály, hanem kis híján egy társadalmi deffektus.
Nem ez a normális?
A nyugati társadalom kategorikusan ellenáll annak elfogadásának, hogy a csecsemők nem illeszkednek a felnőttek időbeosztásába, hogy szükségük van arra, hogy öleljük őket, hogy vágynak arra, hogy mellettünk aludjanak, és hogy normális, hogy a csecsemők gyakran felébrednek, szoptatnak és a hajnali órákban védelmezőik megnyugtatását keresik. Ezt takarja a kötődés és a kapcsolat kialakítás, de mit is várhatnánk el egy apró, piciny termettől, aki ránk van utalva a való életben, mintsem azt, hogy keresse a közelségünk?
Csak egy igazság létezik?
A biológiai szükségletek és a kulturális normák közötti szakadék lehetetlen elvárásokat támaszt a szülők elé, táplálja az anyaháborúkat, és értelmetlen bűntudatot kelt az újdonsült anyákban. Szörnyű. Az anya közösségekben gyakori jelenség (ma már), hogy indokolatlanul egymásnak esnek, támadnak és abúzálnak valakit egy témát illetően, csak, mert ők másképp élték meg, mást tapasztaltak, mások az elveik.
Ki is katalizálja a valódi problémát?
De mi lenne akkor, ha tennénk hátra egy lépést, átértékelnénk a nézőpontunkat, és elfogadnánk azt, hogy minden ember más, minden anyuka lehet más? Így akár egy kalap alatt elfogadhatnánk a csecsemőkor realitásait is. Azt, hogy lehet másképp is, hogy semmi sem törvényszerű és konstans. Talán rájönnénk, hogy nem a csecsemőalvással van probléma, és hogy az igazi problémát az irreális felnőtt elvárások jelentik, nem azok a piciny lelkek. Mi lenne, ha az ellenállás helyett az elfogadást választanánk? Ha nem megváltoztatni szeretnénk a csecsemőnk szokásait, mi lenne, ha hitelesen támogatnánk az anyákat egyközösségen belül, hogy meg tudják adni a babáiknak, amire szükségük van? Ha valódi tapasztalatokat cserélnénk és nem támadó jelleggel néznénk arra, aki másképp akarja csinálni?
Rossz oldalról közelítették meg
Amikor egy tanulmánynak olvastam utána a témát illetőleg, annak a szerzői valójában a csecsemőkori alvás és a gyermekkori elhízás közötti kapcsolat felmérését tűzték ki célul, ami önmagában érdekes felvetés és előremutató lehet, hisz akkor akár szülőként kiküszöbölhetjük ezeket a tüneteket.
Viszont, ha ezek a kutatók az elfogadást választották volna, és a mellalvás biológiailag normális alaphelyzetéből indultak volna ki, akkor erőforrásaikat annak feltárására fordíthatták volna. Például, hogy miként növelhetnénk a szoptatási arányt vagy, ami köztudott mára, hogy egy sokkal szuper szenzitívebb téma, mint gondolnánk. Végül is tudjuk, hogy a szoptatás időtartama és a gyermekkori elhízás kockázata között dózis-válasz hatás van.
Az alvástól lehet fogyni!
De további szempont, hogy akár a kutatás fókuszában állhatott volna az is, hogyan lehetne elősegíteni a biztonságos együttalvási környezetet, amivel mind a gyermek, mind az anya jól jár. Hiszen tudjuk, hogy az egyedüllétes alvással járó, nem érzékeny alvásképzési módszerek megemelkedett kortizolszintet eredményeznek, ami viszont összefügg a megnövekedett elhízási kockázattal és kilyukadunk arra a krízis pontra, amire eleve kihegyezték a kutatás fő mottóját.
Kényszer az úr a háznál
Újabb nézőpont, a szerzők megvizsgálhatták volna a globális összefüggést az új anyáknak a szülési szabadság formájában nyújtott támogatás hiánya és annak a szoptatási arányokkal és a gyermekkori elhízással való fordított kapcsolata között. Mert igen, manapság már ez is probléma; feszültség generáló, hogy az anya, mikor menjen vissza dolgozni. Nem akkor, amikor szeretne, hanem amikor kell. Mert az éhes szájat etetni kell és ha nincsenek olyan jó helyzetben, hogy csak az apa el tudja tartani a családot, akkor döntés elé kényszerül.
Mindig a „muszáj” diktál?
De a valóság az, hogy ez a tanulmány, mint sok más, nem a tudományról szól. Hanem a politikáról. És soha nem volt még jobb alkalom arra, hogy a tudománynak álcázott, félrevezető politikát szarnak nevezzük. Már bocsánat a kifejezésért, nyers és talán provokatív, de anyaként, szoptató anyaként, akit visszavár a munkája, komolyan aggaszt a kérdés, hogy amikor eljön az idő, mire fogok kényszerülni, milyen döntést kényszerülök majd meghozni és milyen kényszerhelyzetben fogok megkeseredni vagy mik közül kell választanom.
D. Dominika , 2022. február 28.
