Kevesebb játék - kiegyensúlyozottabb gyermekek és boldogabb szülők?!
Mindig is egy óriási családi házról álmodtam; nagyjából egészen addig, amíg meg nem valósult. Egy többemeletes lakásról, sok-sok szobával, nagy terekkel. De ma már simán kibékülnék egy egyszerű, közepes méretű lakással, kevés holmival és kevés gyerekjátékkal…
Ha jól számolom, Marcinak és Petinek minden szobában van legalább két-három doboza, telis-tele játékokkal és bár sokkal már nem is igazán törődnek, ha arról van szó, hogy kiszelektáljam őket, nagyon trükkösnek kell lennem, különben jön a balhé.
Számtalanszor próbáltuk azt is elmagyarázni nekik, hogy nem kaphatnak meg mindent, ami újnak számít a játékboltok polcain, mert „azért anyu és apu nagyon sokat kell, hogy dolgozzon”, Ők rendületlenül csak követelőznek – néha azt érzem, hogy nem is oviba vagy suliba járnak, hanem valamilyen érzelmi zsarolási módszereket tanító kurzusra…
Fogalmam sincs, mikor vesztettük el a kontrollt a kacatok felhalmozása felett, mert amikor még csak Zsófi volt (Ő a harmadik, legidősebb gyermekem), akkor nagyjából két doboz holmival megúsztuk az első éveket. Aztán hipp-hopp, egy szép napon arra eszméltem, hogy megszületett a legkisebb is; Marci, és a káosz többé nem volt kezelhető. Hiába örököltek egymástól egy csomó játékot, mégis mindig újabb, szebb, modernebb kellékekre volt szükség.
Játékok a padlón a nappaliban, a fürdőben, a konyhában, az ágy és a kanapé alatt, a polcokon, a kocsimban, beszorulva az ülés alá, sőt, múltkor a gyerekek szobájának ajtókeretébe bepaszírozva találtam egy apró figurát. Egyáltalán hogy került az oda?!
Néha legszívesebben végig mennék egy hatalmas kukás zsákkal a lakáson és mindent (vagy legalábbis a cuccok felét) kidobnék! Hiszen egy csomóval alig játszanak, meg merem kockáztatni, hogy én többet „játszok” (azaz rendezgetem őket) azokkal a legó kockákkal a nappali közepén… Akkor mégis hogy kerültek már megint oda, amikor tegnap pakoltam el őket a helyükre!? Arról nem is beszélve, hogy mennyi gondot okoznak, mennyire balesetveszélyesek.
Össze se tudom számolni, hányszor estünk hasra, léptünk bele, vagy csúsztunk el rajtuk! Hát csodálkozik bárki, ha azt mondom: igen, kevesebb játékkal egyszerűbb, és boldogabb lenne az életünk?!
A fenti sorokat korábban írtam… Aztán az elmúlt hetekben történt valami: meguntam, hogy csak irigykedem a szomszédos baráti családra, akiknél szintén három gyerek van – harmada annyi kacattal. Szóval elkezdtem szelektálni. És tudjátok mit éreztem?! Hogy minden egyes doboz kiselejtezett holmival egyre tisztább a fejem, nyugodtabbnak és felszabadultabbnak érzem magam, hiszen én nem csak egy anyuka vagyok, hanem egy rendszerető nő is, és végre visszakaphattam a lakás bizonyos szegleteit! Zsófi már elég nagy, Ő megértette, de a fiúk kicsit sírtak, amikor észrevették, hogy kevesebb a játék. Amikor azonban megkérdeztem, hogy konkrétan melyiket hiányolják, alig tudtak egyet vagy kettőt felsorolni!
Belegondoltál már abba, hogy mennyi időt töltesz azzal, hogy a lurkóid játékaival foglalkozol? Elmosod, elpakolod, rendezgeted, újra és újra… Ettől se te, sem ők nem lesznek boldogabbak; a szelektálás nálunk egy jó lecke volt ugyanakkor arra is, hogy sokkal jobban megbecsüljék az így megmaradt néhány holmit.
Azóta ugyanezt az elvet követem a saját, „felnőtt” cuccainkkal is, és szépen lassan az örökös, mardosó bűntudat is megszűnik, amit azért éreztem, mert állandóan „fut a lakás”: hiszen kevesebb holmit könnyebbe rendben tartani! Próbáld ki te is!
Kata, 2018. június 03.
