Ilyen az élet egy figyelemzavaros gyermekkel

Ez a szám viszonylag magas, és apránként növekedni látszik, így elég valószínű, hogy a Te környezetedben is él ADHD-s gyermek. BrittneyHerz, egy figyelemzavaros lurkó édesanyja most beszámol nekünk a mindennapjaikról, hogy mi is jobban megérthessük, mit is jelent a gyakorlatban, ez a betegség.

Megitatom, beadom Neki a gyógyszereit, és, hogy egy kis időt nyerjek magamnak a félkómás állapotból való kikecmergéshez; mesét rakok be Neki. Persze ez nem jó. Ő filmet akar nézni, és ennek elég rendesen hangot is: „anya, miért ezt nézzük, miért ez megy a tévében, én mozizni akarok, miért nézünk tévét?” – ismételgeti. Úgyhogy elindítom a kedvenc DVD-jét, amitől annyira bezsong a drágám, hogy a padlóhoz vágja magát és szinte őrjöng. Persze ettől felébred a kisöccse, aki még csak pár hónapos, én pedig az ötödik kávéban iszom. Megkérem a kislányom, hogy csak öt percig maradjon nyugodtan, amíg tisztába teszem az öccsét, de mire visszatérek hozzá, egy nagy tincset kitépett a hajából. Nem bír az energiáival, ezért megkérdezem, hogy szeretne-e futni egy kört az udvaron. Persze, hogy szeretne;„vedd fel a zoknid”– kérem meg, de mire odapillantok, az asztalon lévő számlából hópelyhet vág épp, egy ollóval (tudom, nem kellett volna elől hagyni az ollót!). Ismét rászólok „légy szíves, húzzál zoknit!”, de jobb mókának tűnik a lakásban kiskutyásat játszani és ugatva futkározni, amitől az apja is felébred.

Nagy nehezen ráveszem, hogy felvegye a zokniját, és pontosan ugyanezt játszuk el a többi ruhadarabbal is. Végre valahára sikerül kijutnia a szabadba; ahol a lányom a bogarakkal kezd beszélgetni, becézgeti a köveket és hintázik óriási elánnal. Imád a kertbenlenni, ilyenkor látom, hogy igazán boldog és felszabadult. Húsz percig tart a móka, aztán pirospozsgás arccal jön be, megissza a reggeli dzsúszt, és csillogó szemekkel kérdezgeti, hogy mit csináljon, miben segíthet, miközben nagy nehezen összekapom magam és útnak indulunk.

A kocsiban egy történetet rakunk össze, felváltva folytatjuk a sztorit a gonosz nyúlról és a hercegnőről, amíg a szupermarkethez nem érünk, ahol ismét nagy izgalomba jön a drágám, mert tudja, hogy egy csomó olyan dolgot fogunk a kosárba rakni, ami szeret. Ahogy végig megyünk a polcsorokon, sorra szeretné az összes kekszet, sütit, gyümölcslevet; minden kell neki, ami csupa cukor és kukoricakeményítő. Nehezen bár, de ráveszem, hogy nézzünk valami egészségesebbet a nélkül, hogy egy újabb csomót tépne ki a hajából.

Visszaérünk a kocsihoz, ahol a tabletjét kéri, amit persze elfelejtettem feltölteni. Itt már nem úszhatom meg a balhét; hiába próbálkozom a történet folytatásával, ami az idefelé úton még lekötötte, már nem érdekli. Unja. Ahogy a kocsit is, és valószínű engem is. Neki most a tabletje kell és kész. Nem tud másra koncentrálni, nem jó más alternatíva. Nagy nehezen megértetem  vele, hogy most nem tudja használni a kütyüt elnézést kérek és keksszel kínálom. A hiszti folytatódik; nem a jó snacket vettem, nem ez a kedvence. Fogalmam sincs, hogyan, de lecsillapodik, mire a barátainkhoz érünk. Ott egész jól eljátszik, amíg szóba nem hozom, hogy lassan indulni kell. Őrjöngésbe kezd, véletlenül megkarmolja magát, vérzik a karja, teljes idegösszeomlás – mindkettőnk részéről. Tényleg ideje távozni!”

A hazafele út, a délutáni játék, a vacsora és a lefekvés, mind hasonlóan rumlisan zajlik Brittney-éknél és másnap hajnalban az egész kezdődik elölről. Le a kalappal előttük!

Ha szeretnéd végig olvasni a történetüket, itt teheted meg: