A doktornéni szájába tolta cumiját egy kilenc hónapos kisfiú

Mit szeretek még? Hát például és elsősorban a munkámat, és mindjárt olvasom is az épp aktuálisan kezemben lévő könyvben, hogy bizony nagyon szerencsés ember az, aki szereti a munkáját. Egyetértek, tényleg szerencsés, sőt akár áldott is, aki elmondhatja magáról, hogy megtalálta a hivatását, aki elmondhatja, hogy

tehetségem, érdeklődésem és szenvedélyem metszéspontjában. Ebből a szempontból is telitalálat a pályaválasztásom, sőt azt is ki merem jelenteni, azok a feladatok (nevezzük akár munkának azokat is), amelyek később megtaláltak, is ilyenek.

Vagyis az írás, újságban, netes felületen, könyvformában, sőt az orvosi tanácsadás a képernyőn mind-mind boldoggá tesz.

Mesélek néhány rendelői történetet. Talán érhetővé teszi nem csökkenő lelkesedésemet, sőt, lehet, kedvet csinál valakinek ehhez a pályához. Jó lenne, ha így lenne.

Nagyon komolyan érkezik oltásra, már hatéves nagyfiú, tehát tudja, nem illik sírni.

Mondja is,

Biztat engem (miközben persze saját magát is nyilván) .

Bólintok, hogy értem, vettem, elhiszem.

Folytatja: Tudod, amíg kicsi voltam (persze, mert most már igazán nagy vagy), sok baj volt velem.

Tudom, hogyne tudnám, finoman fogalmazva is közelharcot kellett vívni egy-egy vizsgálat vagy toroknézés kapcsán is, nemhogy a szurinál.

Aztán valahogy, és ez elég gyakran megesik, sikerül a kis lázadót – tegyük hozzá, nem véletlenül lázad – bevonni az egész folyamatba, amitől nem mondom, hogy bármi kevésbé fáj, de talán az aktív részvétel és az a hit, hogy őrajta is sok múlik, picit javít a helyzeten.

Tapasztalatom szerint az sem árt, hogybiztosítom róla,

Sőt, mivel a dolog fáj, ha jólesik, lehet akár hangoskodni is.

Fotó: Thinkstock

Némelyik komolyan visszakérdez.

Te is féltél a szuritól? Neked is fájt? Sírtál is? És ha igen a válasz, attól valahogy megnyugtatóbb lesz minden. Ha nem ő a csudabogár, ha ez normális és természetes, akkor akár rendben is lehet az egész, egyébként fájdalmas ügy. Mondom, lehet, de egyáltalán nem biztos.

Figyelj, kérlek jól, mert amit írok, abból ez a legfontosabb, ha kicsi gyereked vagy unokád van, vagy bárki olyan ismerősöd, aki retteg a tűtől és fél a fájdalomtól.

Ne csapd be, ne verd át, mert utána nem fog hinni neked, de ez csak az egyik baj, és nem is a legnagyobb. Ne csapj be senkit, csak mert valamiért nem tart ott, ahol te. Mondjuk, mert még kicsi, és nincs ezzel kapcsolatban tapasztalása. Mellesleg, egyébként se csapj be senkit.

Van, akinek jobban, és persze olyan is, akinek kevésbé, de fáj, és erre jobb felkészíteni gyereket, felnőttet egyaránt. Persze tudom, van egy olyan álláspont, hogy nem mondom előre, mert akkor félni fog. Én nagyon nem értek ezzel egyet. Ha elmondod és elmagyarázod, hogy mit és miért, nyert ügyed lehet. Gyakran megéltem, hogy így van. A gyerekek csodálatosak ebből a szempontból is. Ha partnernek tekintesz egy gyereket, szupercsapat lehet belőletek.

Mondom, jön befelé nagy büszkén, hogy ő már nagy és nem fog sírni. Legalábbis erősen hisz ebben, és biztatást vár tőlem is.

Mondom, az jó lesz, de az sem baj, ha igen, mert már az igyekezetet sem árt méltányolni.

Próbáljuk meg úgy, hogy te irányítasz mindent, én megmondom, hogy mit csinálok, és te eldöntheted, hogy mehet-e, vagy sem.

Nagyon jó fej – egyébként is az – de most látom, ez nagyon tetszik neki.

– Szóval én vagyok a FŐNÖK? – kérdezi, mert nyilván már hallotta, a főnökök a megmondók.

– Persze, ki más? – így én.

– És mindent elmesélsz? – kérdezi, mélyen a szemembe nézve.

Bólintok, bólint, vagyis kezdhetjük.

– Anya azt mondta, ezt azért kell kapnom, hogy ne legyek beteg, és hogy ezt mindenkinek meg kell kapnia, egyébként nem mehet első osztályba, vagyis iskolába – mondja nagyon jól értesülten.

– Bizony így van – erősítem meg, részint mert tényleg így van, másrészről mert tudom, ilyenkor még nagy vonzerő az iskolássá válás (vajon hogyan lehetne ezt a lelkesedést megőrizni, jut eszembe), de nincs időm merengeni, mert jön a következő kérdés:

– Most mit csinálsz? – kérdezi, és jól előrehajol ültében, hogy jobban lásson mindent.

– Felszívom a szurit, gyere, segíts, letörölheted a tetejét, és majd  ilyennel törlöm le a te karodat is.

– Ez az, ami hideg és nem jó szagú? – kérdezi.

– Igen, ez az.

Lelkesen bólogat, és még lelkesebben segít. Nagyon aranyos, és izgul, amit szintén lelkesen túldumál.

és fegyelem ide, kidumálás oda, nagyot kiabál:

– Utállak! – ordítja indulatosan.

Nem csodálom, ezért bólintok. Már készen vagyunk, leragasztom a szúrás helyét, amikor ráteszi a kezét a karomra, és kiegészíti az előző információt:

– Nem téged utállak, doktor néni, csak a szurit.

Hát többek között ezért is vagyok szerencsés, és érzem úgy, nincs az én szakmámnál szebb kerek e világon.

És hogy ne mindig csak saját történetekkel „hencegjek”, legyen még egy másik is, ami ugyan nem velem esett meg (sajnos) hanem az egyik kolléganőmmel.

A delikvens kilenc hónapos, édesapja tartja, és cumi van a szájában. Vizsgálatra érkeznek a doktor nénihez. Judit engedélyt kér, ahogy kell, természetesen a gyerektől, hogy megvizsgálhatja-e. Így tanultuk valaha régen, hogy

Tudom, van, aki úgy véli, kicsi még, nem is érti, mit akarunk, de ez nem így van. Lehet, hogy a szavakat nem érti, de a jó szándékot biztosan megérzi.

Szóval:

– Megvizsgálhatlak? – kérdezi a doktor néni, aki az elmúlt néhány hónap során többször is megszúrta védőoltások alkalmával a fiatalembert.

Néz a kisfiú, kicsit az édesapja mellkasához közelítve. A mozdulat a biztonság kereséséről szól, azt is jelentheti, apa, védj meg, kérlek, és szemmel láthatóan gondolkozik.

Téged ismerlek, ezt mondja a tekintete, már láttalak, de bántottál, talán ez jár a fejében. Hiába vagy ma kedves, hiába mosolyogsz rám, lehet, megint forralsz valamit a fejedben. Judit vár, nemhiába, mert

Ez azt jelenti, babanyelven, elfogadlak, szeretlek még a cumimat is megosztom veled.

Nos, ennyi, és persze van még nem kevés, amiért azt gondolom, jó nekem, jó nekünk, gyerekorvosoknak.

 

A cikk forrása: 24.hu