A babám hónapokig folyamatosan sírt, éjjel-nappal, és borzalmas volt

Nem élveztem, amíg a babám újszülött volt.Tabu dolog ezt mondani, de a valóság az, hogy nagyon nehéz egy kólikás (megmagyarázhatatlan, folyamatos, gyógyíthatatlan sírós) babával. Nem gyakran beszélnek róla, mert traumatikus jelenség, de én a második babámig ezt gondoltam normálisnak.

Amikor az idősebb gyermekem volt csecsemő, az első naptól kezdve sírt. Ez nem egy szokványos sírás volt, hanem egy teljes sikoly, ami éjjel-nappal ment, és nagyjából hét hónapig tartott. Semmi oka nem volt rá, rettetően nyugtalanító volt (és még mindig az). A hosszú napok végén elhajtottam vásárolni (a párom maradt ilyenkor a babámmal), és sírtam a parkolóban, csak hogy elmeneküljek a zaj elől, és egy kis szünetet tartsak.

Ettől úgy éreztem, cserbenhagytam őt. „Bizonyára valamit rosszul csinálok. Ez nem normális.” MINDENT kipróbáltam, mindent elolvastam, az összes elméletet, trükköt és tippet kipróbáltam. Minden alkalommal, amikor valamilyen módszer - ami másnak bevált - nekünk nem vált be, még inkább kudarcnak éreztem.

A jó szándékú szeretteim javaslatokat tettek, hogy megpróbáljanak segíteni, de ez végső soron az önbizalmamban való kételkedésemet táplálta, mert a kólikának egyszerűen nincs oka. “Nem elég a tejed, próbáld meg a tápszert” – de a baba egyre jobban hízik, és az orvos szerint remekül fejlődik.  “Nem vagy elég szigorú a napirendjét illetően, próbáld ki az XYZ napirendet” – gugliztam, és kipróbáltam minden közzétett napirendet, de a sírása kiszámíthatatlan volt, nem volt két egyforma nap, és a rutin nem jelentett neki semmit. “Fektesd korábban ágyba” – már 17 órakor elkezdtük az altatást és éjfélig nem tudtuk megnyugtatni. “A babák csak akkor sírnak, ha szükségük van valamire, biztos vagy benne, hogy semmi baj?” – sokszor elvittem orvoshoz, abban a reményben, hogy valami nincs rendben, így legalább lesz magyarázatom, de csak megnézték, és nem találnak semmit.

Már nem is akartam beszélni róla, mert olyan nehéz volt elmagyarázni, és ettől csak még magányosabbnak éreztem magam. Őrültnek éreztem magam, amikor nem sírt más emberek előtt, és úgy tűnt, mintha csak kitaláltam volna az egészet. Nem akartam vendégeket fogadni, mert úgy éreztem, hogy nekem maradnak a "rossz" pillanatok, és mások kapják meg a babám néhány "jó" pillanatát.

Annak ellenére, hogy logikusan tudtam, hogy ez véletlenszerű és megmagyarázhatatlan, az önbizalomhiánytól egyre mélyebbre kerültem. Amikor elkezdett aludni, egy teljesen új világ kezdődött, de az élmény velünk maradt. Nyilvánvalóan még mindig voltak nehéz éjszakái, ahogy más babáknak is, és én ilyenkor kiakadtam, mert azt hittem, hogy minden kezdődik elölről. Úgy éreztem, mintha poszttraumás stressz betegségben szenvednék. Csak néhány hónappal a második gyermekem születése után szűnt meg a félelem. Nem is tudtam, hogy ilyen mélyen magamban hordozom ezt, de most már látom, hogy ezzel a félelemmel közelítettem a második babámhoz. Életének első két hónapját azzal töltöttem, hogy minden egyes alkalommal kiborultam, amikor sírt, rettegve attól, hogy ugyanaz fog történni vele is, mint a testvérével. Még akkor is, ha ő csak egy “normális” baba volt. Nem tudtam elválasztani a normálisat a szélsőségestől, és megint nem tudtam élvezni a babámat.

De a harmadik hónapra kezdett látszani: a második lányomnak nincs kólikája, és az egész csak  szerencse kérdése. Ugyanúgy etetem, ugyanúgy közelítem meg az alvást, ugyanúgy csinálok mindent, és mégis egy teljesen más babám van. Elméletben tudtam ezt, sőt, az anyává válásom utáni legfőbb tanulságként azt hirdettem, hogy “minden baba más”. Most azonban már a gyakorlatban is tudom.

Mint a legtöbb szélsőséges dolgot az életben, nehéz elmagyarázni, és még nehezebb igazán megérteni, milyen az, amikor egy “nehéz” – kólikás – babád van, hacsak nem élted át. Az emberek azt mondták, hogy élvezd ki a szülőség minden percét, én pedig sírtam, mert bűntudatom volt, hogy nem élvezem. Kétségbeesetten szerettem volna beszélni valakivel, aki átélte ezt, és aki át tudott volna vezetni a másik oldalra. Ezért írom meg a történetemet, és elmondom Neked, ha Te is ebben a helyzetben vagy: Nem tettél semmi rosszat. Nem tudod “helyrehozni”. Nem kell minden pillanatot élvezned! Nem tart örökké, még ha örökkévalóságnak is tűnik. Túl fogod élni, és nem baj, ha sírsz. Nekem az segített a legtöbbet, hogy a barátok és a család (és a gyermekorvos) egyszerűen azt mondták: "Sajnálom. Nagyszerű munkát végzel." Szóval, ha ezt hallanod kell: Sajnálom. Nagyszerű munkát végzel. A kólikás babák másként fejlődnek, mint kortársaik, és ezt a folyamatot sajnos nem lehet felgyorsítani. gyakorlatilag meg kell várni, amíg a kis szervezete eljut arra a fejlettségi szintre, hogy a baba “meg tudja emészteni a világot”. Nem tehetsz mást, minthogy nem hagyod el, nem ugrasz ki az ablakon, hanem végigvezeted az úton a csöppséget. Gondolj bele, neki mennyire rossz lehet, mert ő nem is érti, hogy mi történik vele. Azonban ez a közös út biztos, hogy nagyon össze fog kovácsolni benneteket, és tudni fogja, hogy te ott voltál neki, és mindig mellette leszel.

Bár időnként még mindig nehézkes vele, mégis úgy érzem, az én kólikás babámból a legkülönlegesebb kisgyermek lett.

Forrás: ScaryMammy.com