Rácsok mögött napközben is?

Konkrétan arra az életszakaszra gondolok, mikor a baba ideje nagy részét már nem alvással tölti, hanem inkább intenzív szemlélődéssel, netán a világ igencsak aktív felfedezésével. Amikor jobb, ha az egyszeri szülő fél szeme mindig a tevékenykedő porontyot felügyeli, mert az elképzelésekre rácáfolva tud egy pillanat törtrésze alatt életveszélybe kerülni vagy A-ból B-be jutni – ahol B szintén életveszélyt jelent rá nézve. Még a kúszó-mászó kor előtt.

Ilyenkor kerül elő általában a járóka, aminek sokféle formája létezik. A mi gyerekkorunkban – és a mostani retró divathullámot meglovagolva ismét – fából, ráccsal készült darabokba lehetett a gyereket biztonságos keretek közé szorítani. A modernebb változatok már hálóval rendelkeznek, amelyekre nem lehet felmászni, nem lehet beléjük kobakot verni szakadatlan, ám ha sűrűn szövöttek, azért a környezet panorámáját némileg halványítják is.

Nálunk a járóka épp csak jött és ment. Kis lakásunknak köszönhetően gyakorlatilag egyetlen élettér volt, nagyobb gyerek és háziállat nem jelentett veszélyt az épp környezetével ismerkedőre – és fordítva -, ellenben a járóka gyakorlatilag pont elfoglalta a szobánk felét. Úgyhogy csak akkor állítottam fel, ha ki kellett mennem a szobából, mert mondjuk el kellett végezni valami házimunkát. De a gyerek sem szerette – és megvallom őszintén, én sem. Nem láttam indokoltnak, hogy napközben is bekorlátozzam a mozgásterét a fent említett körülmények között.

Úgyhogy inkább fogtam egy paplant, amit leterítettem a szőnyegre, arra került rá a gyerek és a játékai. Ezen aztán bandukolhatott fel és le, tetszése szerint, gurulhatott, tornázhatott, sőt, sokszor még el is nyomta egy kis időre a buzgóság. És ott volt neki a szoba minden tereptárgya, hogy később azokba kapaszkodjon, amikor gyakorolni kezdte a felállást, nekem pedig remek edzést jelentett, hogy a még csak kúszást gyakorló, de hátrafelé bemutató gyerekről pár percenként leemeljem a kanapét. Szóval, remekül működött a dolog, csupán pár dologra kellett odafigyelni.

Például cipővel nem lehetett bemenni a szobába, mert a gyereket nyilván nem fogta meg a paplan széle. Minden számára veszélyes és általunk féltett tárgyat felköltöztettünk a polcok tetejére. A szekrények ajtajaira gyerekzárat tettem – a gyerek imádta, tulajdonképpen a kedvenc játékává vált, hogy két másodpercenként kinyitogassa, és ha nem voltam elég gyors, ki is pakolja a szekrények tartalmát. A konnektorokat biztonsági dugóval láttuk el, és a bejáratra – ajtó nem volt – biztonsági rácsot szereltünk. Pár hónappal később mondjuk a gyerek ezt is simán nyitotta-zárta, aztán még az egyik rácsát is sikerült kirugdosnia.

Egy harmadik módszer lehet az, mikor a szoba alapterületéből biztonsági kerítéssel leválasztanak a szülők egy részt a gyerek napközbeni tevékenységeinek helyszínéül. Nálunk ez a lakás méretei miatt viszont számításba sem jöhetett.

Nálatok mi a helyzet? Járóka, játszószőnyeg vagy biztonsági kerítés határozza meg a baba játszóhelyét?