Papinapló 10. – Mimó és a híres egyfejű

Az első edzés után Virág hónapok óta nem látott lelkesedéssel mesélte el, hogy mennyire csodás volt végre mozogni. Már nagyon sok ideje aggódik, hogy mi lesz a testével, mert ugye minden felborult. Nem ehet azt, amit akar, nem csinálhat rengeteg dolgot, amihez kedve lenne, és a terhesség alatt csak olyan ruhákat hordhatott, amik rámentek, nem pedig olyanokat, amik tetszenek is neki. Azt mondta, katartikus élmény volt számára az edzés, végre újra a réginek érezhette magát, és a legjobb benne, hogy mindezt Mimóval tehette.

Egy másik újdonság is volt: eddig lehetett filmet nézni, míg Mimó este elaludt, most viszont mintha megunta volna, vagy inkább elkezdte zavarni a butadoboz. Emiatt új módszerrel kell elaltatni, és igyekszünk egy rendszert is kialakítani. Nagyon aranyos hallgatni a távolból, ahogy Virág mesét olvas.  Főleg, hogy a gyerek már egyértelműen beszélget, bármit is jelentsen a „piú”, a „gugu”, a „gag” és a „humbl”.

Túl vagyunk az első vonatozáson is. Ez sajnos nem volt túl jó élmény. Az a helyzet, hogy imádom a vonatokat, és a MÁV is a szívem egyik csücske. Azt viszont katasztrófának tartom, hogy nincs egy olyan menetrend vagy információs oldal, ahol egyértelműen meg lehet tudni, hogy az érkező vonat alacsonypadlós-e vagy sem. Pedig felénk sok vadiúj szupervonat jár, de még a kaller is azt mondta, hogy nem tudják, mikor mi jön. Már az is rémálom, hogy a vasútállomásunk kialakításánál mindent elkövettek évtizedekkel ezelőtt, hogy esélytelenek legyünk az akadálymentesített állomások versenyén, de a vonaton is éppen csak szorongva tudtunk állni. Ez így nagyon nem jó. Pedig remélem, hogy Mimó is úgy fogja szeretni majd a vonatokat, mint én.

Az utazással viszont elértük a célunk, és a Margitszigeten a család minden tagja nevében ültettem virágot. Remek alkalom volt ez a szoponcsó felavatására, hiszen senkinek nem tűnt fel, hogy Mimó éppen étkezik az egyik padon. Még Süsünek sem.