Olinapló - Búcsúzom..

Volt egyszer régen egy lány, akivel csúnyán szakított a barátja és magába roskadva ült. Az arcok mások voltak, akik akkor őt körülvették, mint általában és nem is szívesen beszélgetett volna velük. Aztán egyszer csak mellé keveredett egy lány, aki élénk volt, kedves, mégis valami megfogalmazhatatlan búskomorság áradt a lényéből. Attól a pillanattól kezdve elválaszthatatlanok lettek, a lelkük és szívük egy része összefonódott.

Rengeteg mindenben hasonlítottak egymásra, ugyanolyan hévvel szerettek és gyűlöltek és a bánat és a harag, mely néha emésztette őket, másnapra mindig elszállt. Évekig egymásba kapaszkodtak és óvták-támogatták egymást, egymás botlásait mindig megbocsátották. Aztán valami történt: a másik lány felelőtlen dolgot cselekedett, amit a lány nem tudott megbocsátani, elárulva érezte magát..

Teltek-múltak az évek, és úgy tűnt végleg elsodorta egymástól őket az élet. Néha-néha hallottak egymásról, de találkozni nem találkoztak soha. Aztán egyszer a lány levelet kapott. Nem bocsánatkérés volt a levélben, de nem is volt rá szüksége, megtört a jég, a beszélgetések, a nevetések visszatértek. Elválásuk óta a másik lánynak született egy kisfia, igazi kis kópé, nyílt tekintetű és szívű fiúcska, a lány pedig éppen akkor várta a kislányát.

Azóta hónapok teltek el és megszületett Oli, akivel egy család lettünk. A lány eközben szintén boldogan nevelgette a kisfiút egyedül, és még mindig kereste azt az embert, aki támasza lehetne a mindennapokban - nemcsak támasza, hanem szerelme, szeretője, társa. De valami történt…

Már nem nevelgeti, tanítgatja a fiút és nem keresi azt az embert. Már nem. A szeme örökre csukva van már, nem tudni miért, minden olyan gyorsan, váratlanul történt. A kisfiú pedig haragszik az édesanyjára, amiért  magára hagyta, nem érti még, hogy ő soha nem hagyta volna el, ha tehette volna.

Nem tudom elhinni, hogy nincs már, gombóc van a torkomban, nem tudok mit szólni. Az emlékek sokasága a fejemben. Csak nézem Olit, és hálás vagyok, hogy élek és mellette lehetek, hogy van valaki mellettem, aki a támaszom, a szerelmem és a társam. Milyen sok minden jutott nekem, amiben neki már nem lehet és nem is lehetett része.

Soha nem volt igazi családja, már kisgyerekként sem érezte magát biztonságban, sokat bántották-eltaszították, és később még a szerelmek is jöttek-mentek, és mindig egyedül volt ő, a mosolygós, de mégis búskomor lány. Aztán egyszer csak az életébe „pottyant” egy nyíltszívű fiúcska, ha ketten is voltak csak, de mégis család voltak, egy igazán boldog család. Végre volt valaki, aki hozzá tartozott teljesen és feltétel nélkül szerette, és végre jutott neki is egy kis boldogság.

Pörögnek a gondolatok, nem tudok tőle elszakadni. Eltörpültek az apró-cseprő dolgok, nem érdekel, hogy hol vegyünk pelust olcsóbban, hogy mit pakoljak be a nyaralásra, csak ölelni szeretném Olit, és nem engedni el, fogni a kezét, látni, ahogy felnő.

Rekkenő hőség van, ő fekszik a kiságyban és csendben, szuszogva alszik… Nézem, ahogy piheg, de még mindig a nyíltszívű kisfiún és a mosolygós, de mégis búskomor lányon jár az eszem…

Búcsúzom Tőled, nyugodj békében.

„Ha majd télbe ájulsz,

Mint az útszéli fák.

Csak is állva, büszkén csináld,

Azt a néhány kis ráncot,

Amit én tehettem Rád,

Nagyon köszönöm.

..Megtiszteltetés volt.”

/Török-Zselenszky Tamás/

Mimi