Micónapló – Nemcsak a tél múlik el…

Aminek nagyon örültem, az az volt, hogy 42 dekát gyarapodott három hét alatt, így végre senki nem köthet belénk azok miatt a fránya centilisek miatt, úgy tűnik, jó ötlet volt egy szoptatást kiváltani gabonafélékre és gyümölcspürére. A kereken hét és fél kilós babámmal már lelkiismeret-furdalás nélkül használhatom a világ egyik legjobb találmányát, az ergo babahordozómat, és a ruhatárát is lecseréltem 74-esre, hiszen már kikandikáltak a  zabálnivaló csupasz bokák és az apró hurkákkal borított csuklók a 68-as méretű nadrágszárakból illetve a pulcsiujjakból.

Látogatóban volt a nagymamám, olyan édes volt a gyermekeimével együtt látni az arcát, az arcot, amit porcelán-kék szemek tesznek törékennyé, egyenes vonalú, keskeny ajkak határozottá, és aminek minden ráncát olyan jól ismerem.

Megvolt az első nagy próbatételem is férj nélkül: András elutazott három napra üzleti ügyben, egyedül voltam a gyerekekkel. Döbbenetesen jól ment. Volt segítségem, barátok-rokonok, mindig jött valaki, de ettől függetlenül büszke voltam magamra. Semmi fennakadás, semmi probléma, semmi idegeskedés. Leszámítva második éjjel, mikor bebeszéltem magamnak elalvás előtt, hogy a fejem attól fáj, hogy szénmonoxid-mérgezésem van, és emiatt nem mertem elaludni, csak miután háromnegyed órát rostokoltam égő gyertyával a fürdőszobapadlón, rettegve-várva, hogy elalszik-e. A gyertya természetesen nem aludt el, én viszont igen.

A testvérem is és én is Mohácson születtünk, így mikor a hugicám hazatért Angliából, elutaztunk szülővárosunkba anyukánkhoz, hogy megtekintsük az idei Busójárást. Az nagyon királyságos dolog, ha valaki még nem vett volna részt rajta. Persze mindent megtestesít, ami a konszolidált és kulturált édesanyánkat taszítja, és ordenáré viselkedésre hajlamos önmagunkat vonzza: tömeg van, kirakodó vásár van, hangzavar van, az utcák tele vannak a forralt bortól csökkent mozgáskoordinációs-képességű, busónak öltözött férfiakkal, és az őket bámuló, szintén nem szomjas, szenzációra éhező turistákkal.

Csanád élvezte a dolgot, nem félt a busóktól, vidáman integetett nekik, és pacsizott velük. Nagyon büszke voltam rá. Micó békésen átaludta a busójárást is...

A farsangi időszakban más izgalmas rendezvények is vártak ránk. Csanád páncélos lovagnak öltözve viharzott be a Maci csoportba, és mindenkitől megkérdezte: „Ugye gyönyörű lovag vagyok?”. Mikor egy perc alatt begyűjtötte a megfelelő mennyiségű „igen” választ, letépte magáról a teljes páncélzatot és elrohant játszani.

A munkahelyemen ismételten megrendezésre került az éves össznépi atomparti, ezúttal a téma Afrika volt. Sose hittem volna, hogy február közepén rendkívül előnytelen, színes, nagyvirágos nyári ruhában és a fejemen afrofonással fogok nyilvánosan mutatkozni. Körülbelül százan jöttek oda hozzám, kézről-kézre adtak, mindenki szeretett volna megölelni, meg váltani velem egy-két szót, olyan jól esett. Szeretnek. Mindenki, kivétel nélkül azt állította, hogy istenien nézek ki, de ezt a nagylelkű hazugságsorozatot is betudtam az előző tőmondatnak.

Remek volt az étel, déli gyümölcsökkel főtt húsok, illatos fűszeres-mazsolás rizs, mennyeien krémes, édeskés mártások és négercsók. Nem is tudtam, hogy rajongója vagyok az afrikai konyhának. Voltak kongások, táncosok, zene. Alig tudtam hazamenni, mikor eljött az esti szoptatás ideje. Aztán meg visszamenni nem tudtam. Ugyanis az volt a terv, hogy fektetés után visszatérek a bulimba, de úgy tűnik öregszem, egyszerűen képtelen voltam este háromnegyed tízkor visszaindulni. Inkább odabújtam a férjemhez, és megnéztük az aktuális szexelőskardozós sorozatunk aktuális részét.

Ilyen romantikus pillanatokban képes vagyok pánikrohamot kapni, sokszor eszembe jut, hogy a nagypapám alig 36 évesen hunyt el szívrohamban, és a nagymamám nálam csak két évvel volt idősebb, mikor özvegy lett. Kiráz a hideg, és szeretném elhessegetni a gondolatot, hogy nem leszünk örökké együtt. Bizony, a házasság nem mindig fenékig tejfel, de ilyenkor utálok minden másodpercet, amit vitával, veszekedéssel vagy rossz érzésekkel töltöttünk. És ugyanez igaz a gyerekekre. Néha sötét órákon eszembe jut: ki tudhatná, hogy mégis mennyi időt tölthetek még velük? Ilyenkor fáj minden türelmetlen szó, minden elmulasztott ölelés.

Micó nagyon szereti a hempergőt, forgolódik benne vég nélkül, és egyre többször áll négykézlábra. Olyankor boldogan mosolyog rám: „anya, nézd, mit tudok!” Mikor arra visznek a lépteim, keze-lába jár az izgatottságtól, és boldog mosolya hív: gyere, ölelj meg. Vajon hányszor megyek el mellette naponta, szórakozott mosollyal az arcomon? Úgy érzem, minden alkalommal magamhoz kellene szorítanom, meg kellene puszilgatnom. De persze a földhöz ragadt valóság jeges perceiben tudom, hogy ez lehetetlen.

Ki tudja, hányszor szóltam rá Csanádra is idegesen, türelmetlenül. Hányszor sárkánykodtam a férjemmel, bolhából csinálva elefántot, istenem, hányszor, de hányszor voltam már vele igazságtalan? Mikor arra gondolok, hogy az időnk a földön véges, nagyon bántanak a tökéletlenségeim, hiába tudom, hogy senki sem lehet tökéletes.

Így hát pótolok. Ma, mikor arról értesültem a legnépszerűbb közösségi portálon, hogy az egyik ismerősöm ismerősének a férje meghalt szívrohamban egy kisgyereket és egy pocaklakót hagyva maga után, még gyengédebben simogattam Micóka egyre hosszabb, selymes haját, és egy perccel tovább feküdtem oda Csani mellé elalvás előtt, mint általában. Ezután pedig rávettem a tesómat meg a férjemet, hogy nézzük meg Disney Aladdinját és együnk közben csokitortát, és élvezzük ezt a mai estét úgy, mintha még mi is gyermekek lennénk.

Szofi