Micónapló - Micó és a mozgásfejlődés

Egy kedves-mosolygós hölgy várt minket, bemutatkozott, és közölte Milán fiammal, hogy ő a gyógytornász. Hallottam én már a Dévény-módszerről hideget-meleget, de azt, hogy ne lenne hatékony, azt még soha. Kíváncsian vártam a folytatást.

Elmondtam, hogy a kisfiam felállt 10 napja, de továbbra sem mászik. A gyógytornász mindenféle zenélő-forgó-pörgő-sípoló játékkal motiválta a kicsit, hogy mutassa be a tudományát. Így Micóka kúszott, felült és feltérdelt. Sajnos a Dévényes mindenben talált kivetnivalót.

A kúszása, bár szimmetrikus, nem segíti elő a jobb és a bal agyfélteke összehangolódását, mert nem kommandózik, azaz nem váltva használja a végtagjait, hanem páros kézzel húzza, és páros lábbal tolja magát. Az ülése nem stabil, széles terpeszbe teszi a lábát, de még így is meredek szögben előre hajol, hogy meg tudja magát tartani. Térdeléskor a sarkára ül, és félő, hogyha rászokik, hogy a popója beesik a lába közé, akkor ez egy nagyon helytelen üléstechnikához vezet.

Megkérdezte tőlem, hogy Micó gyakran támaszkodik-e úgy a kezén, hogy az ujjait nem nyújtja ki, hanem begörbítve tartja. Megmondom őszintén, eddig ez nem tűnt fel, de az óra végére már nem értettem, hogy nem vettem eddig észre. Hiszen valóban, a kisfiam, főleg, ha elfáradt, a kis öklére támaszkodott a tenyere helyett. Kiderült, hogy ez is a hipotónia egyik jele, egészen pontosan a gyenge karocskáé, hiszen könnyebb az öklünkön tartani magunkat, mint nyitott tenyéren.

És bár Micó nem hipotón, a diagnózis az lett, hogy a lágyan puha kötőszövetei és izmai gyengék elsősorban a karjában, másodsorban a törzsében, ezért nem tudja megtartani mászás közben a súlyát. Ugyanakkor a lába erős, ezért is állt fel, és ezért tudja magát vele kúszás közben kövér gázzal tolni. Tehát nincs más hátra, mint előre: Micókának bicepszre kell gyúrni.

Ezután következett a tragikus része a dolognak, a masszázs. A Dévényes a mélyizmokat masszírozza, ami, ha nem is fáj, de egyáltalán nem kellemes. A gyerekem kétségbeesetten zokogott, miközben énekeltünk neki, mosolyogva bíztattuk, de ő rettenetesen el volt keseredve, én pedig úgy éreztem, cserbenhagyom. Néz rám nagy kerek szemekkel, és én nem csinálok semmit, hogy megmentsem, ahhoz pedig még nagyon kicsi, hogy megértse: ez a jövőjébe befektetett szükséges rossz…

A végén jött a mászatás, meg a talicskázás, én is megtanultam, hogy hogyan kell a gyerekkel csinálni, utána pedig végre megvigasztalhattam Micót, aki a veszedelem elmúltával elvtelenül kokettált a mosolygós gyógytornásznővel.

További 4 alkalomra készülünk, nem lesz olcsó mulatság, de mindent az eredmény tükrében kell megítélni. Micó kómába esett, három órát aludt a tortúra után, megkönnyebbültem, mikor késő délután vidáman ébredt.

A hatás döbbenetes volt, és azonnali. Micó már aznap - és azóta is - nyílegyenes derékkal tudott ülni, egy pillanat alatt felállt bárhol, és szabályosan térdelt - a lábszár és a comb derékszöget zárt be. Nem akartam hinni a szememnek.

Mászni viszont egyáltalán nem akart. Amint „úgy” értem hozzá, abban a pillanatban hisztizni kezdett, és megfeszítette magát.

Csanád a héten Mohácson volt az édesanyámnál, mi pedig rendíthetetlenül próbálkoztunk a mászatással, teljesen eredménytelenül. Néha talicskázni sikerült, a csípőjénél fogva a kezén támaszkodott, és úgy haladtunk. Ez is erősíti a karját, de az akarat hiányán nem segít.

Már a sikertelenség miatt is tartottam a következő találkozótól, de még inkább aggódtam amiatt, hogy a gyermekem ismételten úgy éli meg a szekatúrát, hogy cserbenhagyom, amivel jóvátehetetlen károkat okozok a belém vetett ősbizalomban. A barátnőimtől kértem tanácsot, és bár volt, aki amondó volt, hogy nem tenné ki a gyerekét ilyen jellegű kínzásnak, inkább vállalná a rizikót, hogy a gyermekének esetleg nehézségei lesznek a tanulásban, a többség meggyőzött arról, hogy négy alkalom nem a világ, és ezt most bizony be kell vállalni.

Hiszen értem én, hogy egyáltalán nem biztos, hogy diszlexiás lesz, akinél kimarad a mászás a mozgásfejlődésben, mi több, remekül mászó gyerek is lehet később diszlexiás, mégis úgy érzem, soha nem bocsátanám meg magamnak, ha ezek után a gyereknek valóban nehézségei lennének. Nem szívesen élnék a tudattal, hogy a pillanatnyi komfortérzetünk oltárán áldoztam fel, hogy a gyerekből világhírű agysebész legyen. Még így is bármi megtörténhet, de legalább tudom, mindent megtettünk, hogy elkerüljük.

Szombat volt az utolsó nap, hogy Csanád nem volt itthon, anyósomék vigyáztak a kertben Micóra, míg mi moziban voltunk. Mikor hazaértünk, szemrehányóan érdeklődtek, hogy miért nem meséltük, hogy mászik végre a gyerek, mikor ezen már ők is annyit aggódtak. Rezignáltan közöltem, hogy az nem mászás, hanem kúszás. Ők bizonygatták, hogy tutibiztos, hogy mászott a gyerek náluk. És erről bizonyíték is van.

Lassan raktuk össze a kirakós darabkáit, de mikor anyósom átküldte a videót, amin Micó valóban szabályosan és csodálatosan mászik, mint aki világ életében ezt csinálta, akkor egyszerre kellett sírnom és nevetnem. Sírtam, hogy mégsem hiába volt az alagsori kínzókamra, lám, egy alkalom is csodákra képes, csak egy pici lökés hiányzott a mozgásfejlődésének, és milyen jó, hogy megtettük. Nevettem, mert azt már tudtuk, hogy Micó utálja a füvet, de azt nem, hogy még mászni is hajlandó azért, hogy minél kisebb felületen érintkezve spurizzon le róla.

Micó azóta mászik. De csak a füvön. Most jön a következő lépés: hogyan motiváljuk a mászni képes gyereket, hogy akarjon is hódolni eme tevékenységnek? Mi sem egyszerűbb: műfűszőnyeget kell vásárolnunk a gyerekszobába.

Szofi