Micónapló – Doktorálás és a testvérféltékenység

Egy jól sikerült diplomadolgozattal indult, aztán Édesapám bujtott fel rá, hogy ezzel a témával PhD szinten is foglalkozni kellene, így 2006-ban belevágtam. A doktori iskola első két évét el is végeztem, aztán felelősségteljes pozícióba kerültem, majd terhes lettem, megszületett Csani, és valahogy ez a dolog háttérbe szorult.

Csanád születése után el is döntöttem, hogy abbahagyom. Lehetetlennek tűnt gyereket nevelni, dolgozni, és még doktorálni is… Az apukám és az anyukám a lelkemre beszéltek. Hiszen már annyi munkám van benne. Vettem egy nagy levegőt, és egy év alatt befejeztem a hátralévő tantárgyakat, publikáltam néhányat, és már meg is volt az abszolutórium. Büszke vagyok rá. Már „csak” a kutatásnak és a disszertációírásnak kellene nekiveselkedni.

Szerencsére ismét kisbabát vártam, megint jött egy jó kifogás egy kis pihenőre. Aztán beköszöntött 2013, és tudtam, ha az év végéig nem adom le a dolgozatomat vége, elvesztek mindent. Két hete nem bírtam tovább a lelkiismeret furdalással, és nekiláttam. Cégek magas rangú vezetőinél kuncsorgok mélyinterjú időpontért, és ahol kapok, ott leírom a tapasztalataimat, amiből remélhetőleg őszre összeáll a dolgozat.

A vicc az, hogy a témám rendkívül érdekes, még szakmába is vág, mégis, mintha a fogamat húznák… Küzdök, mint disznó a jégen. Feladni nem tudom, de olyan nehéz „elpazarolni” a boldog kismamalétben, a babaszagú álomvilágban töltendő óráimat a nemzetközi humán erőforrás menedzsment témakörébe illeszkedő okoskodással. Úgy érzem, mintha rózsaszín pillangók és szívecskék repülnének a fejem körül, mikor Micóka édes-bájos arcára nézek, és ezeket a szívecskéket összetapossák, a pillangók szárnyát meg kitépik a mindenféle ormótlan régiócentrikus, geocentrikus, meg policentrikus HR megközelítések… Az etnocentrikusról nem is beszélve… De nincs mit tenni, írni kell, csinálni kell.

Olyan szempontból még jól is esik, hogy karbantartom az elmémnek az iskolai oldalát, üzletszerűen öltözök fel egy-egy mélyinterjúban, ezekben a pillanatokban érzem magamban azt a fiatal HR menedzsert, aki ott szunnyad, ugrásra készen, várva a GYED utáni kihívásokat. Megnyugszom, hogy nem tűnt el teljesen.

Közben lélekben már készülök a tavaszra és a nyárra, a tavalyi évben nem sokat utaztunk. Tavasszal tervben van két hosszúhétvége a barátokkal, egy négynapos síelés, nyáron pedig annyira szeretnék eljutni a tengerhez a fiúkkal! 2008 óta nem voltam, pedig számomra az igazi pihenés a friss hal, a tengeri szél, a forrón tűző napsütés.

Micóka mozgásfejlődése fantasztikusan alakul, négykézláb hintáztatja magát, kutyázik, ahogy a védőnői szakzsargon mondaná, már kétszer is azt hittem, hogy megindul, de végül a mászás helyett tegnap kúszni kezdett. Természetesen, mint előtte már oly sok gyerek, a mobiltelefon irányába. Pörög, forog, bármit elér, és mindenhová el tud már jutni, ahová csak akar.

Úgy vettem észre, hogy ez Csaninál elindított egy új, eddig ismeretlen féltékenységi hullámot. Azt gondoltam, hogy egész jól megúsztuk a testvérféltékenységet, de talán korán lélegeztem fel. Most kezdődött a „Micóóóókaaaa ne vegye el az autóóómat, anyaaaaaaa vedd el TŐŐŐŐŐŐŐŐLEEEEEEEEEEE!!!” című műsor, ordítva, illetve a „ne fogja meg a kezem”, „ne nyúljon hozzám” és „ne jöjjön ide”. Szintén fellángolt az utánzós féltékenységi formula, őt is a pelenkázóra fektetve kell vetkőztetni, fel kell emelni, ringatni kell, és egy csomó olyan dolgot kell vele csinálni, amit egy kisbabával tesz az ember.

Engedek ezeknek a kéréseknek, szeretném, ha érezné, hogy szívesen megteszek neki bármit, ami nem tilos, és amit szépen kér. Nodehát a szépen kéréssel van a legnagyobb gond. Csani masszívan figyelmet követel, ahogy Micó kezd egyre komolyabb életteret nyerni magának. Éppen ezért kiabál, sír, és igen, sajnos nagyon lesújtó egy férfipalántánál: botrányosan nyávog.

És ami soha, de soha nem volt Csanira jellemző: csak anya kell. Anya kösse be a cipőmet, mossa a fogamat, öltöztessen. Nem mondom, kicsit még jól is esik ez a sohasem tapasztalt anyás viselkedés, de azért nagyon fárasztó. Igyekszem extra figyelmet biztosítani neki, több programot anyával kettesben, ölelgetést, puszikat, és naponta tízezerszer mondom el, hogy mennyire szeretem. Tudom, hogy ez is egy korszak, amit át kell vészelni, de voltam már kétségbeesve egy-két vadabb cirkusz után, és tettem fel magamnak a kérdést, amit szerintem még egyetlen szülő sem tudott elkerülni: mit rontottunk el?

Persze, minden szerettünktől kapunk tanácsokat, kár hogy az egyik szerint még ennél is több türelem kellene, és minden kívánságát teljesítsük, a másik szerint pedig szigorúbban kellene fogni, de a legjobbak azok a tanácsok, ahol mindezt egyszerre kellene teljesíteni. Mit mondjak, igyekszem.

A legjobban az estét szeretem. Mikor megszoptattam Micót, utána beviszem a gyerekszobába, a kiságyába, megpuszilgatom, betakargatom, aztán még odabújok Csani mellé. Sutyorogva beszélgetünk, mesélek neki Bendegúzról, akivel kísértetiesen hasonló dolgok történnek, mint Csanival, énekelek, ő meg közben simogatja a hajam. Lehet, hogy ma este elmesélem neki, hogy Bendegúz anyukája az utóbbi időben rendkívül közel van az idegropihoz.

Szofi