Micónapló - A nosztalgia a tetőfokára hág

Bár a március tizenötödiki ítéletidő elvett másfél napot a négy naposra tervezett sportolásból, még így is olcsón megúsztuk az itthon katasztrófahelyzetet okozó hóvihart az apartman biztonságos melegében, és végre ki tudtam olvasni egy egész könyvet. Csanád az édesapja lábai közt próbálgatta a sílécét, a felvonózás is remekül ment így kettejüknek, ami a legfontosabb, hogy elértük: megszerette ezt a sportágat.

Anyósom délelőttönként vigyázott Micóra, ilyenkor nekem is lehetőségem volt csúszni egyet-kettőt. Meglepően jól ment, a kihagyás ellenére, és újra rájöttem, hogy tulajdonképpen én szeretek síelni, amit épp úgy nem lehet elfelejteni, mint a biciklizést. Délutánonként Micót a hátamra kötve sétálgattunk, vagy akár babakocsival is előmerészkedtünk. A hegyi levegő, a friss, szikrázó hó és a napsütés feledtette velünk az első két nap időjárási viszontagságait.

Micó egyre ügyesebben „kutyázik” négykézláb, néha már mászik is egy fél „lépést”, mielőtt előreborul, úgyhogy úgy érzem, bármelyik pillanatban átválthat a kúszó üzemmódról mászóra. A hozzátáplálásban is sokat haladtunk, mindenféle levesbe való zöldséget ismer, szereti a húst, a gyümölcsöket, a gabonaféléket. Ügyesen rágcsálja a két kis fogával a babakekszet, csócsálja a kifli csücsköt. Nyolc hónapos elmúlt, így lassan elkezdjük a tejtermékeket, és a nehézsúlyú állatok fogyasztását, mint a sertés vagy a marha.

Csanádnál megszoktam, hogy a karámban játszik, és megnyugtatja, hogy lát engem közben, tenni-venni, remekül elvoltunk így vagy másfél éves koráig. Ez az, ami Micóval egyáltalán nem működik. Konkrétan idegrohamot kap, ha bezárom a hempergőbe, és azzal kínzom, hogy még látja is, hogy teljesen mással foglalkozom, és nem vele.

Máshogy kellett vele megszerveznem az itthon létet. Beviszem a gyerekszobába, leülök mellé, játszunk, olyankor csak vele foglalkozom. Halász Juditot, vagy Gryllus Vilmost hallgatunk, kockákból tornyot építek, amit ledönthet, búgócsigázunk, kukucsolunk, olyankor anya csak Micókáé. Aztán, ha menni kell, hát menni muszáj, ha hív a háziasszonyi kötelesség, olyankor beteszem a karámba, és kimegyek a dolgomra, hogy ne is lásson. Ilyenkor egy perc alatt belenyugszik a megváltoztathatatlanba, és elfoglalja magát.

Micó születése óta először a múlt héten tértem vissza az éjszakai életbe, amit szégyen-nem szégyen, oly nagyon szeretek. Hétfőn a két legjobb barátnőmmel ültem be egy jó kis helyre gyerekfektetés után, szerdán pedig egy másik barátomnak nyújtottam lelki segélyt egy presszóban. András remekül elboldogult az alvó gyerekekkel és a playstationnel. Ami lássuk be, azért nem olyan nagy teljesítmény.

Ezért sem értem, mikor innen-onnan azt hallom, hogy mekkora szerencsém van, hogy a férjem elenged. Már ezt a terminust is rühellem, köszönöm, nekem nincs szükségem „engedélyre”, elég vele megbeszélnem a dolgokat. Kíváncsi vagyok, hogy ugyanezektől a hölgyektől fordított helyzetben a férjük hányszor kért vajon engedélyt… Mert az én szememben a kölcsönösség a párkapcsolat - és minden emberi kapcsolat - alapja. Tehát nálunk értelemszerűen ez a szabadság neki is jár. És valljuk be, mindkettőnknek jól esik néha egy-egy magányos este, amikor a másik távol van, és azokkal a dolgainkkal foglalkozhatunk, amiket a másik nem szeret, vagy amikkel éppenséggel egyedül szokás foglalkozni.

Hétvégén Szegedre utaztunk, apukám nagyon aranyos volt, nagy szeretettel vett körül bennünket, a gyerekekről nem is beszélve. Nagymamám ebédet főzött: húsleves, sült csirke, túrós lepény, K.O. Emberemlékezet óta nem jártam így: annyit ettem, hogy képtelen voltam már aznap bármit is vacsorázni. Összegyűlt a család, nagyokat nevettünk, jó volt együtt. Csak szegény Tatám hiányzott. Minden ugyanúgy maradt. A munkásnadrágjai ott lógnak a kiskamrában, hatalmas ingjei kivasalva nyúlnak el a polcon, a sapkájában még egy ősz hajszálat is találtam. Az egész olyan, mintha éppen csak a műhelybe ment volna le bütykölni.

A nosztalgia más fronton is a tetőfokára hágott. Miután lefektettük a gyerekeket, apáék gondjaira bíztuk őket, mi pedig elmentünk ezeréves barátainkkal a kedvenc kocsmánkba. Nem tudom, mikor röhögtem ennyit utoljára. Mikor éjfél után odaértünk a szórakozóhelyre, ahová már 14 éve is jártunk, nos, nem ismertem rá. Teljesen felújították, átalakították a belső tereket, azt sem tudtam, hol vagyok. A nagy terem tele volt feleannyi idősekkel, min mi, így átmentünk a kisterembe, ahol elméletileg retró buli kapott helyet.

Elszörnyedve tapasztaltuk, hogy olyan öregek vagyunk, hogy már a nosztalgiaparty számai közül is alig ismerünk egyet-kettőt. Így aztán hamar elengedtük az igényünket, hogy jó zenére bulizzunk, és seperc alatt átszakadt egy gát, az idegen ütemre ugyanúgy táncoltam, mint régen, vagy talán mint még soha, behunytam a szemem, és elég volt a tudat, hogy újra ott vagyok, ahol felnőtté váltam, és ahol annyi vidám percet töltöttem el már életem során a barátaimmal. Húzott magával a ritmus, körülöttem az ismerős baráti arcok, talán egy-kettővel több ősz hajszál, és mintha józanabbak is lettek volna, mint anno, de ez az apróság igazán nem számít, ettől csak még vidámabb és meghatóbb volt az egész.

Itthon megtaláltam a régi ládikómat, amibe az emlékeimet gyűjtöttem, és igen kérem, a szerelmesleveleimet, merthogy az ezredforduló előtt ez a fogalom még igencsak létezett. Ültem a földön, olvastam kamaszkorom apró-cseprő dokumentumait, elborítottak a képeslapok, a söröskupakok és a papírfecnik, miközben anyai elnézéssel és szeretettel gondoltam arra a hebrencs, szeleburdi, de nagyon mély érzésű süldőlányra, aki valaha voltam. Patakokban folytak a könnyeim, miközben némely naplórészletnél vinnyogva röhögtem, és aztán már nem is tudtam, hogy miért sírok, kiszaladtam a nappaliba, kikaptam Micót a karámból, megpörgettem a levegőben, és hangosan kacagtunk.

Szofi