Micónapló – Mit csináltunk, mikor még nem voltak gyerekek?

Ám ezen a péntek délelőttön még fogalmam sem volt róla, hogy valami egészen hasonló fog következni. A süvöltő-hasmenéses vírus tarolt le engem, majd szép sorban az egész családomat. Háromfelé szeparálódtunk, és csak azért nem négyfelé, mert köztudottan szopós csecsemőt nem választunk le az anyjáról. Csanit anyósomék vették kezelésbe, András otthon lábadozott, én pedig, amint abba az állapotba kerültem, lementem Micóval meg a tesómmal Mohácsra, az anyukámhoz.

Épp gondoltam, hogy le kellene adni pár kilót karácsony előtt, nos, ez meg is valósult. Két dologtól féltem: az egyik az, hogy elapad a tejem a koplalástól, a másik pedig, hogy Micó is elkapja a betegséget. Csak szoptattam, szoptattam, hogy hátha megy át egy kis ellenanyag is a két és fél ropi meg az egy szem főtt krumpli mellé a tejcsibe. Szerencsére a tejgyártó gépezet nem sínylette meg a vírus támadását, sőt, kicsi csecsemőm, bár a betegséget elkapta, úgy tűnt, hogy ő úszta meg a lehető legenyhébben: egy kis hőemelkedéssel, és napi többszöri babatrotyi-termeléssel.

Mikor kikászálódtunk a szenvedés nyomorúságos bugyraiból, és a közérzetünk normális emberekéhez kezdett hasonlítani egy összetaposott lárva helyett, akkor újra egyesítettem a családot, és visszarázódtunk a hétköznapokba, amit a legszuperebb hétvége követett.

A testvérem péntek hajnalban elutazott, így már csütörtök este tartottunk egy búcsúvacsorával egybekötött férj-névnapi vacsorát, ami remekül sikerült. Pénteken vendégeink voltak, szombat délelőtt pedig kivonultunk a karácsonyi vásárba a Vörösmarty térre. Csanád egészen odáig volt a hatalmas karácsonyfától és az ezer apró áruval tömött faházikótól. De leginkább a csatornafedelektől, bár úgy érzem, ez nem tartozik szorosan a karácsonyi vásár imidzséhez. No mindegy.

Micóka a babakocsiban heverészett bebugyolálva, és azt hiszem, fogalma sem volt róla, hogy élete első karácsonyi élményeit szerzi meg éppen. Forró puncsot ittunk, botrányos áron, és miután nagyobbik fiamat sikerült kiterelnem az egyik elegáns - mozgólépcsővel rendelkező! - boltból, már el is kezdhettük nézegetni a különböző iparművészeti portékákat.

Két dolgot vettünk: egyrészt isteni, illatos füzéreket, termésekkel, babérlevelekkel, narancsszeletekkel, fahéjdarabokkal - amivel majd a karácsonyi hangulat megteremtése lesz a cél az otthonunkban, illetve egy zenélődobozt. Akkora az egész, mint egy gyufásskatulya, sőt, körülbelül még úgy is néz ki, de a Csendes éjt játssza. Férj számára talán nem volt világos, hogy miért is kell ezt a tárgyat megvenni, főleg ötezer forintért, de felhívtam rá a figyelmét, hogy gyerekkoromban az a felhúzható harang, ami azóta szívszorító bánatot hagyva maga után elromlott, pontosan így játszotta a Csendes éjt. Nos, gáláns lovagom abban a pillanatban érezte, hogy itt bizony nincs mit tenni, a pénztárcájába nyúlt, és összeszorított fogú mosollyal villantotta a pénzt a zenélő gyufásdobozért. Tudta, hogy ebből a helyzetből nincsen számára más kiút.

Délután koncerten voltunk a Művészetek Palotájában, anyósomék vigyáztak a gyerekekre, így ez lett az első igazi programunk kettesben, mióta Micóka megszületett. Még igazi feketét is ittunk előtte a presszóban, ahogy az értelmiségi úriemberek a színház előtt.

Vasárnap a vállalati mikulás tette tiszteletét a munkavállalók kipirult arcú gyermekei előtt, Csanád nagyon élvezte. Micó kevésbé, de egészen jól elpüfölte a műanyag méhecskefüzért a babakocsiján, és végül is hajlandó volt a lépcső alatti partizánszoptatásban részt venni, iszonyatos kényelmetlen pozitúrában. Délután aludtak a gyerekek, és végre mi is csináltuk a nagy semmit. Igazi lusta, pihentető vasárnap délután volt.

Mikor felébredtek a kisfiúk, játszottunk, mindenki tehetsége szerint. Micó a játszószőnyegről fityegő állatokat próbálta megenni, Csani a labdás házban hempergett az apjával, én pedig favasutat építettem. Este vacsora közben meggyújtottuk az első gyertyát az adventi koszorún, és én hirtelen elkezdtem nagyon várni Micó első karácsonyát. Főleg arra gondolva, hogy akkora szupernő vagyok, hogy sikerült már az összes karácsonyi ajándékot megrendelnem az interneten, muhahaha.

Fektetés után betettünk egy romantikus filmet, és a drága emberemmel egyetértettünk abban, hogy nem is emlékszünk, hogy mi a túrót csináltunk egy egész hétvégén át, mikor még nem voltak meg a gyerekek? Egy biztos, kuncorásztam vígan a fülébe: dögunalmas lehetett az életünk…

Szofi