Micónapló - A másik oldal

Aztán egy másik. A kétségbeesés megállíthatatlan könnyei, melyeken át alig látszik az ultrahang képernyőjén a jelekből ítélve Down-kóros magzat képe. Nem magzat az. Kisbaba, akit a szülei sok-sok fájdalom, félelem és beavatkozás után hívtak életre. Sötéten lebeg az újabb komplikációtól való rettegés árnyéka.

És egy harmadik. Egy kezét tördelő férj a kórházi váróban, az arcán hitetlenkedés, düh és szomorúság. Most tudta meg, hogy a feleségének ki kellett venni a méhét. Nem sikerült a császármetszés.

A baj csőstül jön, mondják, három történet, három szeretetreméltó ember sorsa oly közel a tragédiához, és minderről huszonnégy óra leforgása alatt értesültem. Nem tudok tőlük szabadulni.

Zavartan nézek fel, hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Most veszem észre, hogy Csani csüdig gázol egy pocsolyamaradványban, Micó fején pedig félrecsúszott a sapka, azért nyekereg szerencsétlen, mert nem lát semmit. Hát nem morbid? Végre, ezután az elhúzódó, szeles, gusztustalanul végeláthatatlan és sötét télvég után először süt a nap ma délután, és én nem tudok örülni.

Csani kiabál, szedjük már a lábunkat, soha sem érünk a játszótérre. Kifulladva érem utol. Olyan szép, olyan egészséges és vidám. A másik meg egy angyal. Április harmadikára virradóra kibújt a jobb felső egyes csipkéje, de ő ekkor is 12 órát aludt egyhuzamban. Ragyog a szeme, picike mutatóujjával megérinti az arcom, miközben a sapkáját igazgatom.

Megpróbálok valami pozitívra gondolni. Itt volt például a húsvét, Micó első húsvétja. Csani idén már betársult a tojáshímezésbe, értsd: filctollal irkafirkálta össze amorf vonalakkal az általam pirosra meg sárgára színezett húsvéti kellékeket. A legtöbb firkusz persze a kezét és a fejét díszítette. Megfőztük a sonkát, a sonkalében a tojást, ha esetleg a tonnányi hímes nem lenne elég, aztán estefelé jött a húsvéti nyuszi. Csaninak társast hozott, Micókának vízimalmot. Idén először nem sajnáltam, hogy nincs kertünk, maximum a hó alatt kereshettük volna a nyuszifészkeket a szakadó esőben.

Vasárnap megvolt Micó első hajvágása, hogy prémium színvonalú fizimiskával locsolhassa meg a lányokat. Ahogy Csani haját is lenyírtam, olyanok voltak, mint két tojás. Még sohasem láttam őket ennyire hasonlónak, kedvem volt a kis őszibarack-pofikba beleharapni.

Húsvét hétfőn anyukám elvitte Csanit egy hétre Mohácsra, mi pedig hárman maradtunk. Micó tökélyre fejlesztette a kúszást, egy pillanat alatt ott terem, ahol nem kéne, és már veszi is a szájába a dobókockát, a pénzt, a kábelt, a törött műanyag darabot, és a halott egerek tetemét. Na jó, utóbbit nem, de csak azért nem, mert nincsenek.

Hétvégén mentünk Csaniért, anyukám a szokásos tejjel-mézzel folyó Kánaánnal várt minket, és Csani is boldog volt. Jót tett neki ez az egy hét kizökkenés, mi több, mennyei kényeztetés: pirospozsgás volt, vidám, nevetős, és be nem állt a szája, annyi mesélnivaló akadt. Teljes eufória. Micó itt is bemutatta a kúszótudományát, és egyáltalán nem tűnt már motiváltnak a mászásra, hiszen a más meglévő mozgásformával is eljut bárhová. BÁRHOVÁ.

A húsvéti emlékek közül Micóka ránt vissza a valóságba, megpróbálta letépni az arcom. És ez sajnos egyre gyakoribb, továbbá a technikát is tökéletesíti. Kinyújtja a kis kezét, és a karmaival belemarkol a szemembe meg az orromba, csillagokat látok. Áúúúú, kiáltok fel, mire megijed, és elsírja magát. Kikapom a babakocsiból, és együtt nézzük, ahogy Csani a kisparkban szaladgál. Istenem, még mindig megvan az a finom kis babaillata.

És hirtelen elönt a hála és a bűntudat sajátos egyvelege. Hányan, de hányan vannak a világon, olyanok, mint én, akikre ránézett a férjük és megfogantak? Akiknek semmilyen erőfeszítésükbe nem került, hogy kihordjanak egy gyermeket? Sőt, kettőt? Akiknek a kisbabája zökkenőmentesen és boldogságban jött a világra? Akiknek a terhességét és az azt követő időszakot nem árnyékolta be semmi? Akik nem tudják, hogy talán még náluk is sokkal többen vannak azok, akik számtalanszor járták meg a kétségbeesés és a rettegés bugyrait, mire magukhoz ölelhették a gyermeküket, és akiknek az anyasághoz vezető út keserű könnyekkel és félelemmel volt kikövezve?

Nem gondoltam soha ilyen őszinte felismeréssel erre. Olyan természetes volt, a világ legtermészetesebb dolga. Ez az élet rendje, nem? Összeházasodtunk, aztán jöttek a gyerekek. Csakhogy ez sokszor egyáltalán nem ilyen egyszerű. Ezt hiába tudtam, de soha nem éreztem.

És elfog a jogos félelem: mi lesz, ha eddig tartott a jósszerencsém? Ha két problémamentes terhesség után még én is megtudom, milyen a szenvedés. Kell-e ezt kockáztatni egy harmadikkal? Nem akartam a játszótéren sírni, ezért csak befelé folytak a könnyeim, miközben mondtam egy fohászt az egyszer talán megszülető, jövendőbeli gyermekemért, és hálát adtam azért a boldogságért, amit ez a két kisfiú jelent az életemben.

És azokért is imádkoztam, akiknek az életéből azokat a szörnyű képeket láttam, és mindenkiért, akit nem ismerek, de nehéz és fájdalmas úton kell végigmennie, mert nem volt ilyen szerencséje a szülővé válással, mint nekem. És azokért is, akiknek könnyen jött, akik boldogok, akik gondtalanok, hogy soha, de soha ne tudják meg, milyen a másik oldal!

Szofi