Micónapló – Két hónap után napirend!

Micóval ez is másképpen alakult, szinte észrevétlenül lettek a napokból hetek, a hetekből pedig két hónap, és a szakkönyvek ígéretéhez híven, Micó valóban kialakította a saját napirendjét. Közben Csanád megkezdte az óvodát, így ezzel eljött számunkra az ideális pillanat, hogy kialakítsuk a napi rutint az elkövetkező másfél évre.

Csani fél hét körül ébred, ilyenkor álmosan átcsámpázik, és bebújik a takaróm alá. Ez az egyetlen időszaka a napnak, mikor húsz percre még szüksége van a cumijára. Én ezt nem bánom, amíg ezzel egyidejűleg nekem is van húsz percem, amíg még ő csöndben és nyugton van, én pedig durmolhatok. Hét és fél nyolc között felkelünk, Micó is nyekeregni kezd, diszkréten jelzi, hogy reggelit kér.

Amíg megszoptatom, férjuram elsőszülöttünknek ad reggelit, majd együtt indulnak, András viszi Csanit az oviba. Mi Micóval itthon maradunk, ő jókedvűen játszik a babatornáztatója alatt vagy a játszószőnyegen, míg én a napi házimunkával foglalatoskodom. Tizenegy körül következik a második szoptatás, és Micó ezután általában egy nagyobbat alszik a fél hármas, következő szoptatásig.

Csaniért fél ötre megyünk. Nehéz volt belőni ezt az időpontot, hiszen Csanád fél négykor fejezi be az uzsonnát, háromnegyed négyre ér az udvarra, és botrányt rendez, ha idő előtt érte megyek, és nem játszhat eleget a gyerekekkel. Olyankor rendelkezik, hogy te most hazamész, én meg még itt maradok. Közvetlenül ezután öngyulladással szeretnék a magmába süllyedni az óvónők előtt.

Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy öt után összevont csoport van, és egy szülő sem szereti, ha a gyereke odakerül, így ötig nagyjából mindenkit elvisznek, és ha otthonlévő anyuka létemre nem akarok utolsónak menni a gyerekért, ezzel kivívva az óvónők lesújtó tekintetét, célszerű bőven öt előtt érkezni. Hát, így lett ebből fél öt. Sikerem szerény, mert Csani így sem mindig akar csatlakozni szerető édesanyjához, az óvónők meg valószínűleg annak örülnének a legjobban, ha már ebéd után elvinném a gyereket.

Ovi után, ha szép az idő, sétálunk, közben romantikusan ordítok, hogy „Csanád ááááááááááááááááááállj meeeeeeg!!!”,  majd a játszótéren kapok szívinfarktust, míg Csani két méter magasan csimpánzt játszik, vagy az új szupinált bakancsában gázol térdig a pocsolyában. Urambocsá’, egy fagyi is belefér, az nyugisabb program, mert a villamosmegállóban leülve fogyaszthatjuk el, megbámulva az arra járó szállító- és közlekedési eszközöket. Micó ezalatt rámkötve szunyál vagy nézelődik.

Hat körül megyünk fel, hogy Micó éhségét ismét csillapítani tudjam. A férjem hét óra magasságában ér haza, ezután fürdetjük meg egymásután a fiúkat, ez még nem megy különösebben gördülékenyen, szerintem a szomszédok azt hiszik a fürdőszobánkból kiszűrődő zajokat hallva, hogy kitört a harmadik világháború. Némileg megzuhanva bár, de törve nem, együtt vacsorázunk, azaz Micóka ezt leginkább csak nézi.

Fél kilenckor Csaninak esti mesét olvas az apukája, ezalatt én szopival elaltatom a kisöccsét. Kilenckor beviszem Micót, Csaninak is nyomok egy jóéjt puszit, ha ez nem elég, egy hamis népdalt is küldök utána, és este kilenckor általában mindkét gyermek alszik. Vagy legalábbis a sötétben, csöndben fekszik, ez nekem elég, ennél többet nem is akarok tudni.

Szót szeretnék ejteni a kéthónapos oltásról is. Mi beadattuk nemcsak a kötelezőt, hanem a Prevenar oltást is, tehát Micó két oltást is kapott egyszerre. Csanád anno igazán csodálatraméltón tűrte az oltásokat, ha kettőt kapott, sokszor csak a másodiknál kiáltott fel meglepetten, hogy ez azért mégis több a soknál. Micó egyáltalán nem ez a hősies típus, azonnal boldogtalanul, tátott szájjal bömbölni kezdett, és a második felvonásnál már krokodilkönnyekkel zokogott. Finom kis arcát apró csókokkal borítottam, és a hangommal igyekeztem megnyugtatni.

Egyébként be kell vallanom, hogy igazi árulást követtünk el ellene. Micót az oltás napján ugyanis a legszebb álmából kellett felébresztenem, nyúznom, öltöztetnem, szoptatásra sem volt idő, tehát farkaséhes lehetett. Ráadásul hűvös volt a rendelőben, miközben meztelenül macerálták, a hálós mérlegen mázsálták, a tolós mércében rángatták. Ő mégis boldogan mosolygott minden fölé hajoló emberre, védőnőre, gyerekorvosra, az anyjára. Tényleg csak azt nem tudta tolerálni, mikor tűket döfködtek a kis hurkás combikájába.

Merthogy hurkák is vannak már. Micóka 57 cm és 5080 g. Ha már ott voltunk, Csanit is megmérték, ő 16,5 kg és 98 cm magas. Hihetetlen, hogy tegnapnak tűnő három év, két hónapja még őt hoztam ugyanerre az oltásra.

A hétvégét Mohácson töltöttük édesanyám születésnapja alkalmából. A nagymamám vidáman énekelt és bohóckodott Micónak, aki erre életében először hangosan kacagott. Szegény dédi már mindent elfelejt, nem hiszem, hogy tíz percnél tovább emlékezett erre az egyébként számára is meghatóan édes élményre. Ennél sokkal fontosabb, hogy én viszont soha nem fogom elfelejteni. Ahogy az édes kis gurgulázó kacagása belevegyül az öregesen reszketeg „Kék a kökény, recece” előadásba...

Szofi