Koppi-napló – Generációs emlékgyűjtés

A tiplik - vagyis szökések - aránya egyenes arányban nő az ügyességével. Az első cipővásárlás – szandál - is megtörtént, hát kissé nagyobbra sikeredett, mint terveztem, de majd belenő addigra, mire szükséges. Viszont fél centin múlik, hogy a gyerek szobaajtót egyedül kinyissa és elinduljon a lakást felfedezni. Megfelelő ügyességgel tornyozza fel a cuccokat a kiságyban, hogy rá állva kimásszon, ugyanezt megteszi a járókában és az említett gyerekszoba-rácsnál is.

Megszerezvén a popsitörlős dobozt, új játékkal gyarapodott a készlete, nagyon jó az ilyen doboz például arra, hogy szintén lépcsőnek használva, nagyon nagyot essen. Úgyszintén eljött a kihúzható fiókok halála, a bal alsó fiókunk a levadásztuk és legyőztük kategóriába tartozik ezentúl, remélem, még pár hónapot kibír, míg fel nem jutok Pestre a svéd kedvencünkbe újabb komódot venni.

Igen, ahogy egy kedves barátunk mondja, a Nagy Faluba kell utazni, úgy gondoltam, itt az ideje egy egyhetes csavargásnak odafent. Meglátogatjuk a dédszülőket, végigcsavarogjuk, amit szeretnénk, például múzeumokat, egy kis fogaskerekűzés, gyermekvasutazás, barátnőkkel, barátokkal és a „lányokkal” találkozás, de sajnos nem jött össze. Nem baj, tervek szeptemberre halasztva, úgy is mindig lenne kit vagy éppen mit megnéznünk, meglátogatnunk, sőt túl kevés időt töltünk fent a szülővárosomban.

Próbálok minél több dédszülős emléket megadni Koppinak és remélem, van még bőven annyi idő, hogy meg is maradjon benne. Nekem halovány emlékem van apum nagyijáról. Dédi Abonyban lakott, emlékszem az utazásokra, hogy én hányszor voltam rosszul a kocsiban, hogy a házban volt tisztaszoba, amit sohasem értettem, persze felnőtt fejjel tudom, milyen funkciója volt régen. Nem túl sok konkrét emlékem van, de picurkákból rengeteg - érzések, illatok.

Persze az nagyon megragadt bennem, ahogy öcsém a nagy játék közepette beleszakadt a szennyvízgödörbe és szerencsére elég erősen kapaszkodott. Vagy hogy Dédimama imádta a csokitortát és amit kapott, az az övé. Az egyik szülinapjára kapott egyet és senki nem kapott belőle, csak én meg öcsi, de csak leheletvékony szeletet. Hogy megengedte, hogy a tisztaszobában összegyűrjem az óriási ágyat, a sok-sok ágyneművel. Hogy az évek folyamán egyre több ház került a dédi háza köré, hogy a poros utat aszfalt váltotta fel.

És az a szeretet. Nem kellett ezerszer találkozni, nem kellett naponta tartani a kapcsolatot, de azt a végtelen szeretetet, amit most is érzek iránta. Ahogy az emlékeken mosolygok, és egy könnycsepp megjelenik a szememben. És azt a hiányt - pici voltam, mikor távozott közülünk, nagyon pici, de emlékszem az ürességre, ahogy nem értettem, hogy akkor most mi lesz ezentúl.

Szeretném, ha Koppi is megkapná ezeket: az emlékeket, a szeretetet és igen, még a hiányt is. Hogy ne egy, csak a képekről ismert arcú kísértet legyen számára bármelyik ma még élő dédszülő, hanem hús-vér ember.

Csumpi