Csongor naplója - Kimerültes-panaszkodós

Tudtam én, miért nem várom az iskola- és óvodakezdést. Sok szülő várja, mert akkor a nap egy részében nincsenek otthon a gyerekek, nagyobb a szabadság, a nyugalom. Én ezt teljesen meg is értem, nekem is pont a szabadság és a nyugalom hiányzik sokszor, de azt tudtam előre, hogy az iskolai időszak épp kötöttségekkel, kötelezettségekkel fog járni. A nyár szabad, mi határozzuk meg, mit mikor csinálunk, és ha akarunk, úgy döntünk, hogy egy huszárvágással keresztülhúzzuk a terveket, és maradunk itthon.

Az ősz ehhez képest korán keléssel, időre odaéréssel, siettetéssel zajlik, amiből már maguktól adódnak a konfliktusok. Tavaly még megvolt az a luxusom, hogy ha Marci az apjától érkezett az iskolába, vagy nagyon rossz volt az idő, akkor Regővel mi nyugodtan lustálkodhattunk itthon. Most meg már vele is menni kell. Persze bennem rögtön felmerül a kérdés, hogy miért is kell? Hiszen itthon vagyok, maradhatna ő is, ha úri kedvünk úgy diktálja. Konformista énem pedig azonnal rápirít a bennem lakozó kényelmes anyára: nem jó a gyereknek, ha csak úgy random ki-kihagyunk napokat az oviból.

Aztán jön a zeneiskola, ahová ügyesen egyedül buszozik Marci, nagyon büszke vagyok rá, de tegnap épp elvittem, mert kottafüzetet meg klarinétnádat kellett vennünk – ti tudtátok, hogy mi az a klarinétnád? Hát, amíg nem volt zeneiskolás nagyfiam, én se hallottam róla. Vettünk, aztán még vásároltunk cipőt is, meg Regőnek tisztasági csomagot az oviba, Csongornak fogkefét, mert már a kilencediket növeszti, és az eddigi, ujjra húzható fogkefével komoly veszélynek teszem ki a mutatóujjamat. Onnan irány haza, még épp volt időm meginni egy kávét, és máris indulhattam tovább Regőért. Aztán meg, hogy mindenki hazaért, már nincs megállás, szüntelen ricsaj van, és nekem fárad az agyam.

Előírnék magamnak néhány óra csendterápiát. Regő kifejezetten nagyon kiabálós, nem tudja egyszerűen megmondani, ha valami nem tetszik neki, rögtön ordít. Nem feltétlenül sír, csak üvölt, hogy áááá. De azt is meg kell tanítanom a fiaimnak, hogy szépen, sorban közöljék az igényeiket, várják meg egymást, mert két fülem még csak akad, de három már nincs. Vagy, hogy a kérések-kérdések-igények tengerében, amikor amúgy épp nem mondanának semmit, akkor ne motyogjanak, dudorásszanak, gajdoljanak csak úgy, maguk elé. Épp elég az a beszédmennyiség, amikor tényleg közölni akarnak valamit.

Szóval estére zsong a fejem és az agyam leginkább egy kicsavart szivacshoz hasonlít, és akkor lerogynék a fotelbe egy film elé a kötésemmel, de nem rogyok, hanem megyek futni. Mert megígértem magamnak, és saját elhatározásomból még egyszer se hagytam ki, csak ha nagyon rossz idő volt, de akkor is szobabicikliztem helyette. És magamban azt gondolom, hogy legyen már szabad nekem is egy kicsit gyengének lenni, és tudom is, hogy szabad lenne, de akkor meg rögtön jönne a lelkiismeret-furdalás. Hát akarom én azt?

Nem akarom. Futni akarok. Jól is esik, kivéve tegnap, amikor szenvedős volt, de leküzdöttem. Tényleg kevésbé vagyok kimerült utána, az agy kisimul, a zsongás átadja a helyét a tiszta levegőnek és a jóleső testi fáradtságnak. Jön egy könnyű, kései vacsora, zuhany és alvás – na igen, ha a csend mellett még alvásból volna egy kicsivel több, az is segítene, az biztos. Szegény Csongor nagyon megküzd ezzel az első rágófoggal, sajnálom is nagyon.

Kilenc és fél hónaposan bőven elég lenne neki nyolc metszőfog, és ráérne egyéves kora után rágókat növeszteni, de nem, nem hagyják békén, jönnek a fogak, fájnak, és ő szenved, és számolatlanul ébred éjjel. Ő viszont abszolút nem mondható kimerültnek, nappal, amikor ébren van, pörög, mint a ventilátor, és a lényeget nem is mondtam: már majdnem két héttel ezelőtt felállt a járókában! Ül, áll, térdel, kúszik, mindent elér és pakol, kezdődnek a testvércsaták is, mert természetesen mindig az kell, ami a másiknál van – és én erre csak azt tudom mondani, az élet úgy szép, ha zajlik.

Lesz még olyan idő is, amikor csend lesz és nyugalom, és akkor majd arról fogok beszámolni, hogy micsoda hiányérzetem van.

És köszönöm a lehetőséget a panaszkodásra.

Timi