Csongor naplója – Búcsú Karácsonykor

Rengeteg érzéssel töltött el ez a nap, kezdve már napokkal előtte a nosztalgiával, aztán a hitetlenkedéssel, hogy ez az év is elrepült, de ez most egy másmilyen év volt: legkisebb gyerekünk első éve, és a háromgyerekes létünknek, a nagycsaládunknak is.

Egész jól összeszoktunk, azt hiszem. Csongor úgy simult bele a mindennapokba, mintha mindig is része lett volna, csak némi szervezéssel, logisztikával lett több. Túl vagyunk azon az első éven, amikor egy kisbabánk, egy kisóvodásunk és egy alsósunk volt, és növünk bele azokba, amikor két kis korkülönbséges kisgyerekkel és egy kiskamasszal osztjuk meg a mindennapokat. Kisbabánk már nem lesz, és ugyan ezzel kapcsolatban eltölt valami édesbús érzés, de teljesen kereknek érzem a világot, nincs már az a hiányérzetem, ami Regő egyéves korában volt.

És milyen is ez a kis egyéves? Mindig ilyen kisfiúra vágytam, akinek a szőke fürtjei pont így állnak szerteszét állnak a fejecskéjén. Ahogy láttam is előre, a legnagyobb születési súlya dacára mostanra ő lett a legkisebb gyerekem: 9330 grammot nyomott az egyéves mérésen, amivel persze azért bőven az átlag körül jár. Viszont a 77 centijével ő nőtt a legmagasabbra az első év végére. Gyönyörűen mozog, gyorsan mászik, bárhol feláll és most már kapaszkodás nélkül is áll egy-két percig, a bútorok mellett kapaszkodva lépeget, és olyan lazán kapaszkodik, mint aki bármelyik pillanatban el tudná engedni a támaszt és továbbmenne.

Integet, tapsol, megmutatja a fejét, ha kedve van, puszit is dob, és néhány napja puszit is ad. Igaz, még nem cuppanósat, de a mozdulat, ahogy odadugja a kis arcát, száját az arcunkhoz, aztán a másik oldalra is, így is édes és megható. Anyát-apát mond, néha elkapunk még egy-egy értelmesnek tűnő szókezdeményt, mint a gyere vagy a nem, de a kurjongatás, halandzsázás folyamatos.

Finom tej- és tojásmentes babatortát sütöttem neki az első szülinapra gesztenyés-banános krémmel. Az ajándékokkal kapcsolatban vitatható állásponton vagyunk a párommal: nem vettünk új játékokat, csak képeskönyveket, több okból is. Azt tartjuk – és látjuk is nap, mint nap – hogy a gyerekek kevés és egyszerű játékkal játszanak el a legjobban, ráadásul ez hagy igazán teret a fantáziájuknak: néhány kocka, labda, egyszerű fajáték szinte bármivé válhat a kezükben. (Persze ennél nekik is több játékuk van, de szeretnénk elkerülni a játékdömping közepén unatkozó gyerekeket, több-kevesebb sikerrel.)

Másrészt ha minden másban igyekszünk környezettudatosan élni, akkor ezt a tárgyak felhalmozása terén is alkalmazni szeretnénk. Száz szónak is egy a vége, elővettünk néhány olyan játékot, ami Regőé volt, tökéletes állapotban van, és ő már kinőtte, hónapokkal ezelőtt eltettük, és most becsomagoltam és Csongornak adtuk. Ami miatt vitatható, az Regő reakciója: vajon emlékszik-e, felismeri-e és mit szól, hogy az ő játékait kapja a testvére? Kicsit izgultam emiatt és készültem lehetséges válaszokkal, de a dolog jól sült el: lehet, hogy Regő felismerte a játékokat, de egy szóval sem említette, viszont az  ajándékbontás, a torta, a gyertya legalább annyira érdekelte, mintha az ő születésnapja lett volna.

Csongor viszont az ünnepi alkalomhoz illő komolysággal szemlélte a sürgés-forgást maga körül: mi ez a sok ember, átjött a mama, a dédnagynéni, itthon van mindenki, és ráadásul még játékokat is tesznek elé csörgő-zörgő papírban, meg ez az érdekes, fényes valami, amit meg kéne fogni, de helyette elfújják... A tortából belapátolt egy jó nagy szeletet, aztán Regővel birtokba vették a játékokat.

Aztán eltelt néhány nap, és a két héttel ezelőtti Csongornaplóban megírt szorongásom ellenére lett bejgli, mézeskalács, aprósütemény, tiszta lakás, még fodrásznál is voltam, és az ünnepi ebéddel-vacsorával is előre tudtam dolgozni annyira, hogy Szenteste már csak néhány apró simítás erejéig kellett a konyhában tartózkodnom. Marci éves váltásban tölti az ünnepet hol itthon, hol az apjáéknál, most éppen ott volt, úgyhogy csak két kicsi tágra nyílt szemeit és örömét csodálhattuk.

Regő minden várakozáson felüli volt: a legjobban a fának örült, nem esett neki az ajándékbontásnak, hanem leült, és egy ideig csodálta. Aztán kerestük, hogy mi az övé, mi Csongoré, Marciét félretettük, és amikor mindent kibontottunk, olyan szépen játszottak egymás mellett, hogy öröm volt nézni. Regőnek az állatos duplo készlet telitalálat volt, alig bírt tőle elszakadni, fürödni is csak úgy vihettem, ha a zebrát is magával viszi. És Csongor is szépen elvolt a kapott fajátékokkal, próbálta illesztgetni a fogantyús kirakó darabjait a helyére.

Jó korán csengetett az angyalka, úgyhogy volt még elég idő játszani, és azzal együtt se csúszott túl későre a vacsora. Csongor már fáradt volt, megetettem, fürdettem, lefektettem, Regő pedig nagyfiúsan, pizsamában együtt vacsorázott a felnőttekkel az ünnepi asztalnál. Csak rugalmasan: amikor nem volt már éhes, elmehetett játszani, aztán visszajöhetett sütizni. Igazán szép Szentesténk volt, Csongor pedig ez alkalomból megajándékozott egy este tizenegyig tartó alvással – persze az éjszaka többi részében már nem volt ilyen kíméletes, de ennek is nagyon örültem. Meg tudtunk nézni egy filmet, inni egy pohár bort kettesben, és most igazán, újra átélhettem, hogy adni jó, és a Karácsony öröme a gyerekek szemében van.

És most, hogy vége Csongor első évének és lassan 2012-nek – bár a világvége ezúttal, úgy tűnik, elmarad –, búcsúzik Csongor naplója. Köszönöm az egyéves plusz kilenc hónapos figyelmet, a kommenteket, a kedvességeteket. Olvassatok örömmel Szofiról és Micóról, kövessétek Mimi terhesnaplóját, és aki a jövőben is kíváncsi ránk is, ezen a blogcímen megtalál.

Timi