Babanapló 1. - Elbizonytalanodtam

Aztán arra jutottam – némi biztatással és segítséggel, amit ezúton is köszönök –, hogy lazulni kéne. Érdekes, az élet más területein szerintem tök laza tudok lenni, itt meg görcsölök. Szóval nem biztos, hogy tényleg pont azt akarjátok olvasni hétről hétre, hogy mennyit gyarapodott Csongor, hányszor szopik, milyen édes a mosolya és sikerült-e már hasra fordulnia. Ragaszkodtam a címhez – ez egy babanapló, szóljon a babáról.

De ennek a babának az életében ott van még nagyon sok mindenki, és sok esemény azon kívül, ami konkréten vele történik. Van két tesója, vannak szülei, nagyszülei, unokatesói, ebből a mi hatfős nagycsaládunk a szimbiózis, a mindennapi kapcsolat, számára benyomás, tapasztalat, az élet. Egyelőre még az ő kis négyhónapos életében azt hiszem, én vagyok a legfontosabb, tehát az én érzéseim, gondolataim, vívódásaim közelről érintik őt is – miért kéne hát ezt a naplót adathalmazzá szűkíteni? Nem kell.

Emiatt a görcsölés miatt nem írtam például arról, mennyire büszke vagyok a nagyfiamra. Harmadikos, szeptemberben kezdett el furulyázni, karácsonykor már áttették a haladó csoportba, és javasolták, hogy felvételizzen zeneiskolába. Eddig is tudtam róla, hogy okos, ügyes, de álmomban sem reméltem zenei tehetséget. Jövő héten megyünk felvételizni, már nagyon készül, furulyadarabokat tanul be magától, és minden nap másikat választ, amit majd előad a felvételin. Soha nem volt még vizsgaszituációban...

Viszont nemrég volt az iskolai Ki mit tud – nosztalgiával ültem a nézőtéren, eszembe jutott, hogy amikor legutóbb láttam őt szerepelni, másnap szültem –, ott egyes-egyedül kiállt a színpadra, és elfurulyázott két hosszabb darabot is. Aztán jött a nagy meghatódás, részemről a sírás: a színjátszó körrel előadták a Valahol Európában egyik betétdalát, és ő volt a férfi főszereplő. Ahogy jött felém a színpadon a kilencéves kis nagyfiam, mint egy színész... hát, csak annyit mondok, videóztam, de az éneklésül mellett jól hallatszik az én szipogásom is a felvételen.

Azt se meséltem, hogy egy hétig apa nélkül voltunk. Gondolom, a legtöbben ismeritek azt a szituációt, amikor apa sokáig dolgozik, reggel korán kel, keveset tud a gyerekeivel lenni. Most viszont ez a mi apánk vasárnap este elrepült, kedden hazajött egyet aludni, de azt is olyan későn, hogy a gyerekek már aludtak, inkább szerda hajnal volt az már. Reggel meg elutazott a másik irányba. Bár a hétköznapokon is inkább csak este van itthon, nem is a napi rutinban való részvétel miatt hiányzik igazán. A tudat, hogy itt van, hogy itthon van, egész mássá teszi a légkört. Biztonságosabbá.

Bevallom, kicsit féltem esténként, amikor már három kisfiú szuszogott a gyerekszobában, én pedig egyedül lézengtem a nappaliban, majd egyedül mentem aludni. Enyém a teljes felelősség, ha történik valaki, és ha most tör ránk a baltás gyilkos, vajon mit csinálok? Aztán elhessegettem ezeket a gondolatokat, nehogy emiatt álmodjak rémeket és ragasszam át ezeket a gyerekekre is. És persze nem is következett be semmiféle szörnyűség, sőt, K. is hazaérkezett szombaton késő este, és most már olyan jó nekünk... Öröm volt nézni, amikor ma este a két kicsivel hancúroztak. Marci edzésen volt, én meg pakolásztam, vasaltam, teregettem közben.

És nem meséltem Regő aranyosságairól, meg azt is csak éppen megemlítettem valamelyik héten, hogy milyenek ők egymásnak. Szerencsére semmi probléma nincs, nem lehet panaszom, de azért van mit mesélni természetesen. Most a legutóbbi kis sztori például, hogy Csongor a járókában játszott, Regő a rácsokon kívül leült egy plüssbáránnyal, és a következőket hallottam: látod birka, ott a Csongor. Látod, játszik. Tetszik neked, birka...?

Nekem tetszik.

Timi