Világutazás és szörfözgetés helyett a főállású apaságot választottam

Ma már nincs korlátozás, bármikor mehet az apa is gyedre, tehát legalább ilyen típusú akadály nincs a dolognak. A KSH adatai szerint 2015-ben 91.700 gyermek született,  egyes becslések alapján a családok 5-6%-a választja azt a lehetőséget, hogy az apa marad otthon a gyermekkel. A kérdéseinkre válaszoló édesapa 11 hónapot töltött otthon kisfiával. Dombóvári Péternek ezúton is köszönjük az interjút és a lehetőséget, hogy megosztotta velünk az élményeit, gondolatait.

Hány éves gyermekeddel és mennyi ideig maradtál otthon? Korábban milyen beosztásban és naponta hány órát dolgoztál?

Kisfiam 15 hónapos korától voltam otthon összesen 11 hónapon keresztül  (2015. január – 2015. december). A telekommunikációs szektorból jöttem el, ahol teszt specialistaként dolgoztam egy projektalapú szervezetben. Korábban utazással együtt átlag napi 10 órát voltam távol a munkám miatt. Ez a munkakör jellegéből adódóan azért jelentős szóródást mutatott.

Hazánkban jellemzően az anyák maradnak otthon a gyerekekkel. Miért döntöttetek úgy, hogy te maradsz vele? 

Itthon valóban annyira nem jellemző, hogy az apák maradnak otthon a gyerekekkel – saját tapasztalatból mondhatom, közel egy év alatt egyszer sem találkoztam napközben másik olyan apukával játszótéren, parkban, gyerekprogramon, aki ugyanebben a szerepben lett volna ott. Hogy miért döntöttünk így, az röviden megfogalmazva és duplán kiemelve: mert természetesnek éreztük és mert életkörülményeink miatt megtehettük!

Egy ilyen döntés persze mindig összetett, és alaposan végiggondolva minden tényező csak megerősített bennünket a helyességében.

Már gyermekvállalás előtt is ismert volt előttünk a skandináv minta, ahol ez teljesen szokványos dolognak számít. Mivel maximálisan tudtunk ezzel azonosulni, felmerült, hogy milyen jó lenne, ha majd egyszer mi is így csinálnánk. Amikor megszületett a fiunk, már a gyakorlatban is érzékeltük, hogy milyen nagy jelentősége van az apákkal töltött időnek. Ugyanakkor hiába igyekeztem az első perctől kezdve aktívan részt venni az otthoni teendőkben, ez gyakran kimerült abban, hogy éppen csak hazaértem vacsorára, majd következett a fürdetés és a fektetés. Ez egyszerűen túl kevés volt.

A második indok bár részben pénzügyi is, szerencsére nem megélhetési kérdés volt. Feleségem szintén IT területen, jó munkakörben dolgozik, szereti is a munkáját, jók a kollégái, megbecsülik, nemcsak szóban, hanem anyagilag is. Ezt értelemszerűen nem szerette volna feladni, ugyanakkor már nagyon várták vissza. Közel másfél év hosszú idő, neki is hiányzott már egy kicsit a környezetváltás. És igen, akkoriban valamivel magasabb fizetése volt, mint nekem, így a családi kasszára tekintettel is pozitív hatással volt a váltás.

Azt is megemlíthetném, hogy több fejlett államban bevett szokásnak számít a „career break“, amikor is a munkavállaló jó néhány év robot után fogja magát, és egy ideig valami teljesen mással (többnyire utazással, kézműves szakma kitanulásával, önkénteskedéssel, stb.) foglalkozva töltődik fel a következő évekre.

Mesélnél arról, hogyan élted meg, éltétek meg ezt az időszakot?

Feleségem összesen 17 hónapot töltött otthon szülési szabadságon, én a gyermekünk 15 hónapos korában csatlakoztam hozzájuk. Egy hónap átfedés után fokozatosan jött a váltás. Ekkor még átlag heti négy napot együtt tötöttünk otthon a picivel. Miután elfogytak feleségem felgyülemlett szabadságai, akkor kezdődött számomra a teljes heti „műszak“.  

Néhány héttel a váltás előtt már elkezdtünk neki rendszeresen mesélni arról, hogy hamarosan apával lesz otthon napközben. Próbáltuk felkészíteni a cserére, és biztosítani arról, hogy nagyszerű lesz neki így is.

Meglepően jól fogadta a dolgot már az első naptól kezdve. Amikor feleségem elindult dolgozni, vidáman integettünk neki az ajtóból, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga (valószínűleg egyébként az is), ment tovább a játék.

Voltak azért fentartásaink nekünk is, mert ekkor még anyatejes volt és csak szopizva tudott elaludni. A délutáni alvást végül úgy oldottam meg, hogy a hordozóban a hátamra kötöttem ebéd után, ahol legnagyobb meglepetésemre néhány percen belül álomba szenderült. Utána már csak finoman le kellett tennem az ágyába. Ezt a jól bevált gyakorlatot utána végig megtartottuk, átlag napi 2,5 órát aludt. Ez volt az én pihenőidőm is.

Rengeteg élményünk volt, a sima otthoni játéktól és játszóterezésektől kezdve, a környék felfedezése, kerékpáros kirándulások, babaúszás, strandolás, játszóház, főzőcskézések stb. Természetesen voltak nehezebb pillanatok is, de ezekre igazán már nem is emlékszem. Tulajdonképpen egy pillanat alatt elszaladt az idő.

Változott-e arról a képed, elgondolásod, hogy milyen otthon lenni egy kisgyerekkel?

Igen is meg nem is. Korábban sem tartoztam azon férfiak közé, akik úgy gongolják, hogy ez egy láblógatós feladat. Ez alatt a rövid idő alatt inkább csak pozitív irányba változott a véleményem, és úgy gondolom, hogy nagyszerű szakasz ez az ember életében.

Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy nekem úgymond a “könnyebb” része jutott. Másfél évesen már jár, beszél és sokkal könnyebben kommunikál a gyermek, mint babakorában. Át tudom érezni,  hogy milyen lehet több éven keresztül, akár több gyerek mellett otthon maradni.

Egy kicsit nekem is hiányzott a “felnőtt” társaság, de mivel esténként kaptam kimenőt, ez irányú igényeimet ki tudtam elégíteni. Fontosnak tartom, hogy ezt a lehetőséget mindenképpen adjuk meg az otthon maradott félnek.  

Milyen volt az ismerősök reakciója? Milyen volt az idegeneké? Hogy fogadták a munkahelyeden a döntést?

Ismerőseink körében többnyire elfogadóan álltak hozzá és nagyon „cool“ dolognak tartották. Baráti körünkben egy párt időközben szintén inspirált a példánk, idén áprilistól ott is az apuka marad otthon.  

A családban már kicsit másként festett a helyzet. Ott már akadtak aggodalmaskodók, aki vagy a gyereket – „a gyereknek anyja mellett van a helye, biztosan jó lesz ez neki?“ –, vagy engem – „mi lesz így a karriereddel?“ – féltettek, de tulajdonképpen elfogadták a helyzetet.

Mivel szándékomat jó előre kommunikáltam a munkahelyemen a csapat felé, ennek megfelelően tudtak tervezni, és a projektünk aktuális fázisának lezárásával gond nélkül el tudtam jönni. Munkatársaim közül, érdekes módon – gondolom, a helyzet ritkaságából is adódóan – a legtöbben csak és kizárólag  financiális oldalról közelítették meg a kérdést. Többen hitetlenkedve tekintettek rám, és kifejtették, hogy ők biztosan nem tudnák ezt csinálni. Néhányan szinte biztosra vették, hogy unatkozni fogok és/vagy ki fogok készülni.

Azt azért zárójelben megjegyzem, hogy bár elvileg stabil helyem volt a csapatban és visszavártak, végül nem sikerült visszatérnem. Két héttel a munkakezdés előtt csoportos leépítés áldozata lettem…

Ajánlanád-e a másoknak és miért?

Igen, mert hatalmas élmény!