Papinapló 51. – A csillagokig és tovább

Ilyen például az amatőr csillagászat. Amikor kölyök voltam, Papával sok éjszakán át ültünk a tahisi háza kertjében egy távcsővel, és lestük az eget. Borzongatóan csodás élmény volt, és persze rengeteget gondoltam arra, hogy „na, majd én jól fogok egy ufót”. Nyilván minden műholdra azt hittem, hogy repülő csészealj. A repülőkre viszont nem, mert biztos voltam benne, hogy bármikor látok egy repcsit a magasban, azt tuti, hogy a pilóta nagybátyám vezeti. Mint ahogy egy részüket bizonyára tényleg ő repülte az évek során.

Utoljára akkor használtuk azt a távcsövet, amikor az internet (és főleg a mobilinternet) hőskorában, a kilencvenes évek végén egy akkor újdonságnak számító digitális fényképezővel kváziélőben tudósítottuk Papával és a barátaimmal az INteRNeTTót a napfogyatkozásról, Tihanyból.

A Papinapló kapcsán megjelent velem egy interjú, amiben arról is mesélek, hogy majd szeretném, ha Mimóval lenne egy távcsövünk, és együtt fürkésznénk az eget. Ezt olvasta Bakonyi Ági, akinek éppen volt egy ilyen szuper eszköze, de ő nem használta, így felajánlotta nekünk. Ági a barátaim főnöke volt több helyen, így barátkoztunk össze nagyon sok évvel ezelőtt. Ez nem volt túl nehéz, mert mindig irigyeltem a pajtásaimat, hogy vele dolgoznak. Azt szerintem egyikünk sem gondolta, hogy egyszer egy ilyen véletlen miatt ekkora hatással lesz Mimm gyerekkorára. Az is kiderült, hogy az öcsémmel egyidős fia egy olyan vízilabdacsapatban játszik, ami a tesóm csapatának nagy riválisa. A világ márpedig icipici, és ha az emberek beszélnek egymással, mindig kiderül, hogy egy zsákfalunál is sokkal kisebb.

A múlt héten írtam róla, hogy Mimmer szinte azonnal bealszik a reggae zenétől, ha ringatom közben a hintában. A héten több alkalmam is volt tesztelni, mert úgy néz ki, lassan sikerül valami rendszert vinnünk a mamiszabikba, hogy Viru is elszabaduljon néha több órára. Az egyik hétköznap például este eljutott végre a zumbaórára, szombaton pedig a nap hasznos részét hármasban töltöttük a kisfiammal és Pizsivel. Nyilván kipróbáltam, hogy működik-e a bobmarley-elméletem. És igen, hibátlanul. Napszaktól függően egy-két vagy négy-öt dalt is meg kell hallgatni, mire édesen elszuszókál a hintájában. Bár eddig nem bírtam elviselni ezt a fajta zenét, az elmúlt hetekben egészen megkedveltem. Miközben ringatom Mimzert, én is teljesen lenyugszom tőle. 

Erről eszembe jutott az egyik barátom papája, aki szintén a barátom sok ideje. Őt úgy ismertem meg, hogy járt a gyerekeivel, ezáltal pedig velünk Kispál koncertekre. Volt egyszer egy nagyobb beszélgetésünk a szülőségről, amikor mondtam neki, hogy sok szempontból ő egy példakép apa számomra, mert én is szeretnék majd a fiam barátja is lenni, nem csak az apja. Erre nevetve azt mondta, hogy ez úgy van, hogy hallgatja az ember ugyanazokat a zenéket, amiket a gyerekek, aztán egyszer csak megszereti őket. Asszem most ezzel a raszta csimpolyazenével pont így jártam.