Papinapló 40. – Puszi és szepázás

A nagy felkészülés jegyében sokszor megesik, hogy az emberek mindent elolvasnak egy témáról, aztán simán elfelejtik a sok okosságot. Ilyen a szeparációs szorongás is. Tudtam róla, csak nem sejtettem, hogy tényleg olyan lesz, mint amilyennek beharangozták. Mert azért lássuk be, sok túlzás kering az éterben. Ez a szepázás viszont tényleg olyan, mint ahogy hallottunk. Viru nem csámboroghat csak úgy el a lakásban, Mimónak szüksége van rá, hogy mindig lássa. Emiatt a mamájának most mindent meg kell oldania egy kézzel, ha nem vagyok ott. Ez persze nem a legjobb, de annak a jele, hogy a kisfiunk folyamatosan fejlődik. Ez része a leválásnak, amikor rájön, hogy ő és a mamája nem egyek, hanem egy szuverén kis Samu Borisz.

A pusziról azt gondolnánk, hogy a legegyszerűbb mozdulat, de persze nem így van. Hiába puszilgatjuk állandóan kacagásig Mimót, viszonozni eddig nem tudta. Ahogy elnézem a mosolygó szeretet a szemében, nem azért, mert gonosz, egyszerűen túl bonyolult számára ez a művelet. Egy ideje rászokott, hogy pukiztatja azokat a bőrfelületeket, amik alkalmasak erre a játékra. És naná, hogy nagyon örül magának. Az elmúlt napokban viszont tovább ment. Egészen közel hajol, aztán óriásira tátott szájjal bekapja az arcunkat. De nem ám úgy, mint az abonettet vagy a bulátát, hanem szabályosan puszilási szándékkal. A cuppantás még nem megy, de így is örül magának és a sikernek. Döbbenetesen cuki.

A héten már ideje volt elkezdenünk felkészülni Mimzi első karácsonyára is, mert bár eddig tavasz volt, már csak egy hónapunk van hátra. A fenyőfa bababiztosítását egyelőre csak elterveztem, élőben derül majd ki, mennyire sikerült a terv. Ha nem dől el, az végül is már siker lesz. De az még messze van, most az ajándékokon járt az eszünk. Viru napokig böngészte a netet, hogy időben megtalálja a meglepiket, amiket majd kap Mimmer. Én örülnék nekik, de azt nem mondom meg, mikről van szó, hátha olvassa, és akkor lebukunk.