Papinapló 36. – Megvigasztalni a vigasztalhatatlant

Nagyon cuki volt, mert úgy készült rá, mint egy kamaszlány az első igazi bulira: végre nem hányásfoltos, játszós ruhában ment emberek közé, hanem igazán csini ruciban. Meg kell hagyni, rendkívül dögös volt a szettje. 

Ezalatt nem sok kedvem volt a lakásban maradni, mert nem csak szép idő volt, hanem kis kalandot is szerettem volna belecsempészni a papi-fiú délutánunkba. Elindultunk hát lesz, ami lesz alapon. Mimó persze az első sarkon megunta a babakocsit. Még szerencse, hogy Viru megtanította a karikás kendő használatát, így egyből átváltottunk arra. Újabb két sarok után be is aludt a kisfiam. Szerencsére ez éppen a parknál történt, így kiültem az egyik padra csilllezni. Ő csámcsogott álmában, én meg a könyvem olvasgattam. Milyen szerencse, hogy teljesen átszoktam az e-bookra, mert így mindig nálam van az aktuális olvasnivaló. 

Miután Mimzi felébredt és meguzsonnázott, jött az ötlet: de hiszen a horányi révnél lakunk, ki kellene próbálni. A mamája soha nem akart eddig kompozni velünk, mert szerinte nem túl izgi elfoglaltság. Persze nincs igaza, így most kihasználva, hogy a két Andrassew-fiú kettesben van, jól áthajóztunk a Szentendrei-szigetre. Annyira jó volt, hogy el is határoztam, hogy tavasszal veszek egy bicajt, meg egy fullos babaülést hozzá, és majd eltekerünk egészen a szigetcsúcsig, ahol csodálatos a strand. 

Történelmi pillanatnak is részese volt Baba úr a héten, hiszen kölyökkorom egyik kultikus filmje, a Vissza a jövőbe most teljesedett be. A történet szerint ugyanis éppen ezen a szerdán, 2015. október 21-én, 16:29-kor érkeznek meg McFly-ék a jövőbeli Hill Valley-be. Ezt a jelenetet Mimó pont akkor látta is, ami így olyan volt, mintha élőben nézte volna a landolást. Most még nem értékeli ezt, de majd kamaszként nagyon fog örülni, hogy a papija dokumentálta ezt a fontos pillanatot. Vagy nem, de én akkor is örülök, hogy sikerült. Volt, aki szerint az időeltolódást nem vettem számításba, hiszen közép-európai idő szerint mindez csak a következő nap hajnalban volt aktuális nálunk. Erre az a válaszom, hogy egy időutazós filmben, egy fiktív város időzónája igazából tökmindegy.

Miután pár hónapja felismertük szükségességét, elmondhatjuk, hogy mostanra igazi hagyománnyá vált a gyerek nélküli randizás a gyönyörű feleségemmel. Amíg Mimzerre Nagyanyó vigyázott, elmentünk egy közeli étterembe, csak kettesben. Kellenek az ilyenek, mert amellett, hogy szülők vagyunk, szükséges fenntartanunk a férfi-nő kapcsolatot is. Bár a randit kétórásra terveztük, 45 perc után rohantunk a kétsaroknyira lévő étteremből, mert jött a hívás, hogy Mimó „vigasztalhatatlanul” zokog. Amikor megérkeztünk, úgy bújt hozzám, mint kismajom a szőranyához. Kevés ennél meghatóbb történik az emberrel. Valószínűleg a hiányunk és az új hely együttesen okozta az ijedtséget.

A sok cukiság mellett, amit Mimó varázsol nekünk, sajnos kénytelenek vagyunk egyre inkább arra nevelni, mi az, ami tilos. Mostanra kezd teljesen önjáró lenni, aprócska, csattogó humántankként felfedezi a lakás számára eddig rejtett, és nem véletlenül tiltotthelyeit. Folyamatosan rá kell szólni, hogy ne bontsa le az infrastruktúrát. Amit lehetett, bevédtünk előle, de ez mindennel lehetetlen. Most tartunk a „NEM!” tanulásánál. Kicsit büszke vagyok, hogy az esetek többségében hallgat erre a tiltásra, bár volt olyan, hogy egymás után 17-szer (számoltam) kellett mondanom, mire kapitulált a szekrény elleni támadásból. Van egy kis lelkifurkám emiatt, mert én is utálom, ha rám szólnak. De sajnos ez ilyen.

A hétvégén már a második óraátállítást éltünk át családként. A tavaszinál még olyan picike volt a kisfiam, hogy nem is érzékeltük a csalást. Most, hogy visszaállt a rendes időszámítás, sok örömünk nem volt a nyert idővel, mert Mimó biológiai óráját pont nem érdekli, mennyit mutat a vekker. Így viszont mi jócskán nagyobb veszteségnek éreztük, hogy reggel hatkor még csak hajnali öt óra volt.