Picik & kicsik

Papinapló 27. – Akinek tolatóradar lesz a jele az oviban

Egészen közel járunk már a négykézlábazáshoz. Persze még egy kis idő van addig. Egyelőre amikor Mimó ébren van, és nem háton fekszik, szinte minden időt lovacskázással tölt. Ez abból áll, hogy kitartja magát, és előre-hátra mozog. Halad is, viszont véletlenül sem előre, hanem főleg hátrafelé. Így viszonylag sokszor megesik, hogy valahol a sarokban köt ki, fenékkel a fal felé. Ha így marad, szerelek rá egy tolatóradart, vagy valamit, hogy ne érje nagy meglepetés.

Ahogy egyre nagyobb lesz Mimzi, határozottan többet érdeklődik minden iránt. Ez azzal is jár, hogy az esti fektetés nehezebb lett, mert esze ágában sincs unalmas alvással tölteni az időt, ha van sokkal izgalmasabb. Márpedig minden ilyen, ezzel kár vitatkozni. Viru továbbra is az etetés-dúdolás-simogatás aranyhármassal oldja meg a helyzetet, én azonban sem etetni, sem a baritonommal megnyugtatóan dúdolni nem tudok. Ezért a simogatás mellett az álomba puszilgatás a trükköm. Ettől úgy ellazul, hogy teli szájjal mosolyogva alszik el. Persze, ha éppen nem olyanja van, hogy az anyukája kell neki. Akkor Virun kívül senki nem nyugtatja meg.

Nem csak a gondolatai száma, de a mérete is egyre csak nő Prüntyőkének. A babakocsija mózeskosarából már folyamatosan ki akart nézelődni, ezért úgy döntöttünk, hogy bepöppintjük a nagyfiús sportülést. Ezt csak akkor kellene használni, ha már majd tud ülni. Azt viszont még nem tud, agresszíven meg nem akarjuk rákényszeríteni a pózt, ezért ledöntöttük, hogy feküdni tudjon. Egyelőre tetszik neki. Reméljük, mire megunja ezt a pózt, már át kell majd állítani az ülést.